RockStation

The Growlers - City Club (Cult Records, 2016)

Az év csalódása!

2016. október 12. - Ernő Hellacopter

the_growlwrs_city_club.jpg

Az év, általam legjobban várt zenei csemegéjének ígérkezett a jelenleg Costa Mesában székelő The Growlers új lemeze, de nagy pofára esés lett a vége.

Egy jóbarátom szűrte ki a kaliforniai srácokat tavaly, és hamar behülyített mindannyiunkat, akik fogékonyak a könnyed, de azért kellően magvas és sokrétegű szörfös/hippi/garázs zenékre. A magukat csak Beach Goth skatulyába helyező füves hippik, akik 2006-os megalakulásuk óta szépen termelik a hanganyagokat, túl vannak immáron azon, hogy üveges szemmel lézengő, mezitlábbal a fehér homokot túró publikumnak zsonglőrködjenek hangszereiken, a jelenleg zajló turnéról posztolt képeken rendre teltházas bulikat nyomnak, ahol tömött sorokban táncoló fiatalok ropják, így kijelenthető, hogy a Growlersék befutottak. Legutóbbi, Chinese Fountain lemezükre nyugodt szívvel lehet ráaggatni a populáris jelzőt, és ez a dzsátube nézettségükön is tükröződik, így nem én vagyok a bolygó egyetlen lelke, aki valami nagy gurításra várt tőlük az új lemezzel.

A Brooks Nielsen énekes és Matt Taylor gitáros szerelemgyermekeként alakult zenekart eleve a kereslet/kínálat hozta össze. A nem túl izgi sztori szerint Brooks füvet akart venni, Mattnek meg volt eladó, ami után teljesen indokolt volt, hogy a friss barátsággal kezdjenek is valamit, bár ezen alapokon nyugvó zenekarok százával születhetnének akár itthon is. A lényeg, hogy a nagy egymásra találást követően igazán hasznosan töltötték az időt, hiszen a csetlő-botló, útjukat kereső srácokból azért csak kipattant a stílus - szerintem - legcsodálatosabb lemeze a Gilded Pleasures. A Chinese Fountain-nel bankot robbantottak, és vele elnyerték a hercegnő kezét, a fele királyságot, és valószínűleg a fűpara is megoldódott egy jó időre. Innen viszont már csak bukni lehet, és erre minden esélyük meg is van.

the_growlers_2016.jpg

Mert a City Club végleg szakított azzal a romantikus, Ízig-vérig kaliforniai hangulattal, ami jellemezte őket, és elindultak abba az irányba, ami véleményem szerint csak olyan helyre viheti a bandát, ahová ők maguk sem vágyhatnak. Már az előzetes két nótát is vegyes érzésekkel hallgattam, és bíztam benne, hogy nem ez a dobgéppel megtámogatott elektropop szarság lesz a fő csapás, de tizedszerre végighallgatva is azt kell mondjam: ezt ők maguk sem gondolhatják komolyan!

Olyan szintű csalódás a City Club, amilyenben nagyon régen volt részem, Nincs is kedvem taglalni, nótákra bontani, és egyenként magyarázni, hogy miben mi nem tetszik, hiszen az egész egységesen bűzlik. Néha felüti a fejét egy kis Fun Lovin Criminals szerű nyújorki bárzene, de persze az ultramenő fajtából, de a teljes lemez lemegy ugyanazzal a tempóval, és az egész rém unalmas. Alig vártam a novemberi amszterdami koncertet, de most csak abban tudok bízni, hogy nem csinálnak lemezbemutató bulit belőle, mert az nagyon fájna. Szeretném a Naked Kidst hallgatni, meg a Beach Ratset, One Million Lovert, azokat, amiben ott a szív, a lélek, a gitár-ének közti csodálatos harmónia, a magvas gondolat, az a feeling, amit egyetlen hasonszőrű bandából sem sikerült még kinyernem, és a legrövidebb úton szeretném elfelejteni, hogy ezek a jóravaló srácok képesek voltak kihozni egy ilyen silány poplemezt.
1,5/5

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr8411777177

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum