Nekem minden első találkozás egy általam preferált bandával olyasmi fajta várakozás, mint amilyen általában a nagyobb utazásokat előzi meg. Aztán amikor megtörténik, szinte minden ilyen új élményt olyan rajongás követ, mint ami akkor csap le, amikor a megszokásból végre kisétálsz kicsit, mondjuk egy frankó városban, ahol eltöltesz pár napot és erősen beleszeretsz, hogy aztán soha ne akarj hazajönni. Ennek a felettébb lelkes dicshimnuszhányó beállítódásnak köszönhetően pedig már alsó hangon négy koncertet is kikiáltottam az év bulijának, de mindezek dacára azt kell mondjam az államokból érkező,kultuszstátusszal sokszorosan megkoronázott Swans új lemezének bemutatója, az év legfelkorbácsolóbb zenei megélése volt pénteken, azaz október 21-én a Hajón. Még ha ez nem is a legjobbat jelenti.

A hattyúkat azonban egy Anna Von Hausswolff nevű csepp lány színpadra lépése előzte meg olyan nyolc óra magasságában. Aki engem néhány perc alatt meggyőzött, hogy tökéletes enteriőrként képes beljebb csalni zenéjével ebbe a sokat ígérő estébe. Főleg talán azért is, mert az utóbbi időben Chelsea Wolfe művésznő néhány lemeze meglehetősen beakadt nálam, az apró szőke kishölgy Anna produkciója pedig néha rá emlékeztetett. Hiszen itt is lógott gitár az énekesnő nyakában, amit aztán letéve billentyűk fölé hajolt, hogy remek hangulatfestő elektronikával toljon még több vért a komor dalokba. Amik a folklórt azért inkább a Dead Can Dance oldaláról közelítették meg - az ének stílusa is rájuk emlékeztetett - de annál mázsával több súllyal. Főleg a noise gitár miatt Anna jobbján, de a trió felállású formáció bal széléről is sokkal erősebb effektezés érkezett. Négy számuk végén, a magyar közönség számára ismeretlen tündérforma művésznő, mély meglepetést hagyhatott sokakban.

Ugyanis addigra már nem voltak kevesen. Hiszen a koncert előtti napon az eseményhez is kikerült a képzeltbeli teltház tábla, aminek eredményeként a helyszínen már nem is lehetett jegyet kapni. Így időben stabilizálni kellett a helyzetet a fronton, kicsit korábban előrefurakodva már, hogy kellő közelségből lehessen nézni a fellépést. Ami tűpontosan negyed tízkor el is kezdődött azzal, hogy a többiek után felsétált a színpadra Michael Gira. Akinek zenekarvezetői szerepe a bandán belül onnantól megkérdőjelezhetetlenül jelen volt a térben. Szinte megdöbbentő volt szemlélni azt, hogy mindenki feszült figyelemmel kíséri őt a zenekarból, ahogy játssza a The Knot először lágy dallamit, mintegy engedélyre várva, hogy miután a mester érzésben is megérkezett, először elszabadulhasson a pokol. Ami természetes az első húsz perc után be is következett először. Mikor már minden hangszeren túljátszva a lehetségest, ömlött ránk a katarzis. Pedig ekkor még Gira a hangját sem hallatta.

A hosszú instrumentális részek alatt azonban rengeteg minden történt a színpadon. Amik közül az egymásnak szentelt figyelem volt a legizgalmasabb. Amit nem csak a mindenható és különben hűvösnek tűnő énekes kapott meg. A zenészek ugyanezzel az elánnal figyelték ugyanis egymást is az átélésben, amit látszólag nagyon komolyan kellett venni, hiszen a legkomolyabb grimaszok, féktelenül elszabadult belső állapotokat tükröződtek. Például nem tudom megvan - e Noah Landis, a Neurosis effektekért felelős tagja, de a Swans új billentyűsében őt is fel véltem fedezni, keresztezve Szakcsi Lakatos Béla összetéveszthetetlenül átérző játékfelfogásával. Persze voltak pillanatok, amikor a zenekarvezető hagyta csapatát fellélegezni. Ekkor került elő a lap gitáros Christoph Hahn farzsebéből az a jó képű fésű, mellyel rendbe szedte széthullott frizuráját. Ezzel megszerezve az este egyetlen mosolyt csaló pillanatát.

Bár volt még egy. Mikor Gira a The Glowing Man című szám vége felé, éppen őrá kimosolygott oldalra. Két és fél óra színpadi szereplés után először. Ő ugyanis úgy tűnt, hosszú ideig a közönségről sem vett tudomást. Többször háttal játszott. Ezt pedig mind a kezdőtétel, mind a mondjuk később elhangzó, szintén körülbelül negyven perces Cloud of Unknowing is lehetővé tette. S bár már húsz perc után énekelni kezdett, szinte feloldozás volt, hogy végre felénk fordulva hallatja hangját az, akinek addig csak átszellemült tekintete tartotta a közönséggel a távolságot. Be kell vallani nem semmi fazon. Azonban játszani olyan erővel játszott és festett változó hangulatokat, hogy az első katarzist követően, volt legalább még kettő, ahol teljes elszállásban volt minden hangszer, minden korlátot felrúgva, majd visszatérve a félelmetesen zakatoló ismétlődésbe. A másik új számnál, ha jól emlékszem a Cloud of Forgetting közepénél például, mikor gitárjával a frontember a végtelenségig hergelte Phil Puleo dobost, aki aztán a szart is kidobolta a cuccból - mondjuk végig a bulin - miközben, mint apjáról, az énekesről le nem vette a szemét. De ilyen pillanatokkal még tele volt a majdnem három órányi játékidő, amibe az előző albumról a Screen Shot és egy teljesen új dal fért még bele. Abba az elegánsan mizantróp liturgiába, amely úgy hiszem Gira sajátos világának a fohásza valahova, de hogy hova, azt csak az Istenek tudhatják. Persze a fiatalabb Istenek.

Mindenesetre az biztos, hogy a gitárjával máglyát rakó és hattyú mozgással hipnotizáló úriember mindössze egy korty vizet ivott és egyszer sem ment le a színpadról, holott már hatvan felett van. S habár nem hajbókolt a közönség előtt, hihetetlen alázattal és figyelemmel adta elő, minden határt felrúgó, improvizatív őrületekbe forduló és örökké ismétlődő dalait, mintegy három órában. Ahol elképesztő volt látni azt, hogy amikor a közönség figyelmén már pattanásig feszítette a húrt a folyamattá váló taktusokban és mindenki füle, lelke, lába megrogyott már, ő igazából akkor kezdett el a leginkább élni , emelkedni és megérkezni saját szertartásába feledkezve. El is gondoltam, talán szerinte ennyi idő, dob és lüktetés kell ahhoz, hogy át tudjunk lényegülni az ősélményhez? Mert ez simán az a koncert volt. Amit itthonról már jól ismerünk, hiszen a Swans zenéje simán párhuzamba állítható a Vágtázó Halott Kémekével, s ha a hattyúk Pestre vissza - vissza jönnének, hiánypótló rituálé is lehetne ez, hiszen Boli és Fritz halála után ki ugraszthatja még ki a világösztönt? Mert szerintem, ha más nem a Swans és Gira simán. Ugyanis ez a koncert is bizonyság volt, hogy ezt a zenekart csakis önmagával lehet összehasonlítani, de még így is, és pontosan ezért, végül összehasonlíthatatlan marad. Bármivel. (A képek nem a koncerten készültek.)