A Red Fang, amikor berobbant 2009 körül, nekem az idióta klipjeik miatt ragadt meg a hosszú távú memóriámban. A Prehistoric Dog klipjét boldog-boldogtalan megosztotta, úgyhogy nem volt nehéz emlékezni rájuk később. Maga a videó viszont amellett, hogy rohadt ötletes volt, jó zenei alappal volt megáldva. Később pedig már inkább az erős riffek, az összetéveszthetetlen vokálok, és a végtelenül badass zenekar archetípusa jelent meg előttem, ha megláttam a Red Fang nevét. Immáron negyedjére, ha albumukról van szó.

Nagy rajongója sosem voltam a portlandi bandának. Legalább is mindig így gondoltam. Ezt az ideát az szokta leginkább elhessegetni, ha Red Fanget hallok. Szinte mindig emlékeztetnem kell magam, hogy arany lapul a nyakszakállas, kockás inges, sörvedelő imázs alatt.

Hatalmas változások pedig nincsenek a régebbi lemez, és az új Only Ghosts album között. Hozzák a megszokott, stoneres, rádióbarát sludge elemekkel ékített tökös rockot. Viszont ez a lemez összhatásában az egyik legjobb darab lett. Nem olyan zajosan dühös, mint a Whales And Leaches, viszont mélyebb, és ötletesebb, mint az első Red Fang.

Hallgatom egy ideje az Only Ghosts dalait, és minden újrahallgatás után találok benne valami olyan részt, ami megtetszik. Negyedik újrahallgatás után meg gyakorlatilag meg is vettek. Az egésznek olyan ereje meg húzása van, hogy képtelen vagy nem a részesévé válni. Emellett változatos is. Tekerősebb dolgok közül a Flies, a Not For You vagy a Shadows üt igazán nagyon. Pedig eskü ezek a számok olyanok, mintha a Foo Fighters, a Melvinsszel tolna punkos, rockos slágereket. Leírva szarul hangzik, meg én ez alapján meg sem hallgatnám, de itt jól odabassza a gyomrost.

Van pár borultabb tétel is az albumon, mint a No Air, a The Smell Of Sound, vagy az I Am The Ghost. A Red Fanghez képest teátrálisabb, és formabontóbb dalok ezek, de inkább emelik a nívót, és nem arról van szó, hogy odafosnak még pár középtempós dalt, hogy teljen az idő. Jól illeszkednek az Only Ghosts világába.

A Red Fang megint elég jó érzékkel jön, sőt, ront be ajtóstul a házba. Az Only Ghosts pedig számomra az egyik legjobb anyaguk lett. Ez talán annak is köszönhető, hogy sikerült elmozdulniuk a sörpusztító, favágó stoner rock n’ roll vonaltól annyira, hogy ne lehessen elintézni őket egy kézlegyintéssel. A legutóbbi lemezükhöz képest meg letisztultabb anyaggal van most dolgunk, bár aki könnyed ’fater-rockra’ számít, annak okozhat egy kis fejtörést, mert bitangul megdörrenek az új dalok is. V:5/5