Sokan szoktak siránkozni azon, hogy valahogy nem sikerül a felszínre buknia, és még a rock/metál undergound szintjén se kiemelkednie valami új bandának, aki aztán megkavarja annak álló (csordogáló) vízét. Pedig inkább arról van szó, hogy a viszonylag sikeres karrierrel a hátuk mögött álló zenészek előszeretettel bútoroznak össze az erősítőikkel és alapítanak supergroupokat. A tavalyi szórás is igen erős volt (Giraffe Tongue Orchestra, Prophets Of Rage, Dunsmuir) és a tendencia idén is kitart. Lásd a debütáló albumos Gone Is Gonet.
Már tavaly is volt egy EP-je ugyan a Gone Is Gonenak, de az teljesen kiesett a látókörömből. Pedig igen veretes a zenekari névsor: Troy Saunders énekel és basszerozik a Mastodonból, a gitáros a leginkább a Queens Of The Stoneageből és A Perfect Circleből ismert Troy Van Leeuwen, és Mike Zarin, aki a Sweetheadben zenélt együtt Van Leeuwennel, a doboknál pedig az utóbbi időben újra aktív At The Drive-In tag Tony Hajjar. Egyenként is imádnivaló bandákról van szó, így igencsak várós volt, hogy mit sajtolnak ki magukból az Echolocationön.
Azt nem is sejtettem, hogy ez a lemez akár rosszul is elsülhet. Nem is lett így. Gyakorlatilag pont azokat a dolgokat hozzák a Gone Is Gone tagjai egyénenként, amelyekhez nagyon értenek, és ez néha pofátlanul jól illeszkedik egybe. Troy Van Leeuwen a korai QOTSA fílingű, okos és okosan effektezett gitár témáival, Troy Saunders pedig a biztonságosabb, újsulis Mastodon énektémáit veszi elő, Tony Hajjar pedig szépen bele-beledíszít a túlnyomórészt középtempós-borongós témákba.
A tagok élnek azzal a lehetőséggel is, hogy változatos zenét csináljanak az Echolocationön. Az alaphangulata a Gone Is Gonenak ugyanis elég depresszív, amibe lazán belefér a lebegősebb, ambientesebb megközelítés . Az olyan dalok, mint a Dublin, a Colourfade, a Resolved lazán elreptetnek egy nyugisabb Nine Inch Nails felé. Az igazi libabőr viszont a Portishead űberslágerének a Roadsnak a feldolgozásánál jön el.
A Gone Is Gone ebben baromi erős. Kézzelfogható és karakteres hangulatot teremt, de összképében mégsem egy érfelvágós album az Echolocation. Megfér benne az igazi súlyos, középtempós post-rock (Sentinent) és az ütemekkel, hangokkal játékosan és szabadon operáló tételek (Gift, Ornament, Fast Awakening). Ha valami egyedit akarsz hallani évkezdésnek, amiben egyesül a The Hunter utáni Mastodon tág zeneértelmezése, Troy Van Leeuwen főbb műveinek az utóíze, és mindez igényesen egybegyúrva, akkor nem szabad kihagyni a Gone Is Gone debüt albumát. (5/5)
