Érdekes, hogy amíg számomra a sludge / doom vonal mindig megmarad amolyan vegytisztán amerikai hangzásvilágú dolognak, addig a stíluson belül több favoritom is Európához köthető. Az itt bemutatandó Slomatics zenekar pedig simán lehetne a svéd Monolord és az olasz Ufomammut ír bátyuskája. Bár tény, hogy Belfast talán annyira nem is az öreg kontinens része, de mindenesetre semmikép nem Amerika még. Ennek ellenére a szintén trió felállású csapat azonban ugyanolyan erős combbal görgeti nagy tömeggel bíró gitártémáit a fennemlített hangzástesókhoz hasonlóan.
Az a hangzás pedig nagyon el van találva. A pedálok példátlanul nehezményező használatával a gitárok monstrumként zúdulnak le újra és újra, amit a dobok, mint számonként egy újabb rituális hőstett, remekül egészítenek ki. Amitől az egész olyan, mint egy hegyek közé vájó kiszáradt folyómederben tett utazás, ami épp attól kontrasztos, hogy a torzítókon átengedett énekhang meg sokszor olyan, mintha egy vízfalon túlról érkezne meg. Miközben a hetvenes évek hatása kikophatatlanul van az egészbe még mindig vastagon belevarrva. Ebbe az ötödik Slomatics lemezbe, ami valószínűleg nem csak a címválasztásban lett a zenekar eddigi életművének legjobbja.
Ha pedig ez a hangzásvilág vegytisztán amerikai, akkor szerintem épp annyira esszenciálisan férfizene is. Aminek a spiritualitása éppen abban rejlik, hogy ez a zene igazi kóborló és abban folytonos. Mocskos és magasztos. Magányos és robosztus. Amit, ha nem hallgattál még úgy, hogy hosszan tengődsz közben egyedül egy út szélén a valaholban, akkor lehet, hogy valami még hiányzik az önazonossághoz. Mondjuk ez a szeptemberben megjelent lemez, amit már csak elindítani kell.
