A szálak tulajdonképpen a nyolcvanas évek elejéig nyúlnak vissza, főleg a brit iparvárosok érdes hangulatú kis punkklubjaiba a külvárosokban. Ahol az akkori punk underground már nyíltan szimpatizált a Motörhead zenéjével és azokkal a metálban egyre extrémebb tereket nyitó bandákkal is, akik végleg szakítottak minden tradicióval és kompromisszummal, hogy igazán sötét, gyors és borult dolgokat alkossanak. Mint a Venom, a Hellhammer és a Celtic Frost. Meg persze a korai thrash bandák tucatjai. Akik első anyagaival párhuzamosan viszont olyan bandák jelentek meg a szigetország punk színterén, mint a Discharge, a Sacrilege és az Amebix.
Melyek közül talán az utóbbi váltotta ki a legnagyobb hatást a crust punk hangzását tekintve. Az Amebix ugyanis sokkal inkább olvasztotta magába például a Killing Joke zenei világát is, ezáltal pedig melankolikusabb, depresszívebb és egyben sötétebb, de emelkedettebb volt a többi zenekarnál. Ezért sok olyan bandánál is ez maradt a fő csapásvonal, akik a fennemlített extrém metál hatásokat ötvözték aztán a punkzenékkel. Remek fúziós lemezeket hozva így létre, amikből most megpróbáltuk összeszedni az öt legjelentősebbet. Ami nyilván nem lesz mindenkinek újdonság, de egy olyan világban, ahol mint információra éhes kis sárkánykák már csak előre rágjuk magunkat, muszáj megállni és megemlíteni, hogy a metalcore nem az első olyan ütköztetés, ahol a punk egy újabb evolúciós szakasza és a metál egymással fuzionál.
Ha pedig már az Amebix nevénél tartunk, mindjárt itt az Axegrinder. Akik minden banda közül talán legerősebben hozzák ezt a vonalat, ötvözve inkább a korai thrash és néhol death metál hangzásával. A szövegeiben szintén radikálisan kritikus és politikus csapat pedig mindössze három demo anyagot és egy nagylemezt hozott össze, mégis a The Rise of the Serpent Men című lemezük esszenciája mindannak a zenének amiről ez a cikk szólni akar.
Tudni akarod, hogy a Bolt Thrower teljesen sajátos hangzásvilága honnan fakad? Nos persze, egyszer természetesen önmaga zsenialitásából. Másrészről viszont a Deviated Instinct zenekar neve ez ügyben, ha minden death és doom banda előtt előkerült, az sok mindent megmagyarázhat. A Peaceville Records egyik első bandája ugyanis a leghatározottabb alapjait rakta le a crust punk és a death metal közös csatornájának. Welcome To The Orgy című kislemezük felülmúlhatatlan anyag ezen a vonalon.
Gyűjtésünk harmadik darabjával pedig még mindig a brit szigeten maradunk. Az Extreme Noise Terror nevű zenekar pedig az a brigád, akiket itt a legkevésbé szükséges bemutatni. Megjelenésük a színtéren a fenti bandákhoz hasonlóan 1986 környékére tehető. Amikor is koszos és gyors crust muzsikájukkal elkezdték magukat bevésni a fejekbe. A death metal hatások csak kicsivel később jelentek meg lemezeiken, így talán a Damage 381 az az album, ami ezt prezentálja. Ezen az anyagon egyébként az egykori Phil Vane (RIP), Dean Jones és Barney Greenway is a mikrofonokhoz állt egy lemezen.
A következő bandával viszont már ugrunk időben és térben is. A Hellshock bemutatkozó lemeze ugyanis már pár évvel az ezredforduló után jelent meg és ráadásul az államokból, Oregonból érkezik. Ez a bemutatkozó anyag azonban az egyik leghitelesebb visszatekintés a klasszikus időkre, könyörtelen crust metál, celebrális és cudar felhangokkal egyaránt. Only the Dead Know the End of War című lemezük kihagyhatatlan mestermű.
Akár csak az Instinct Of Survival, akik párhuzamosan az oregoni bandával kezdtek el alkotni, viszont napjainkig aktívak maradtak. Igazából az öttagú német banda is azt a vonalat viszi tovább, mely akár a Bolt Thrower, a Hellbastards és a későbbi Stormcrow által lett kijelölve. Legelőbbi és utóbbi pedig azért fontos, mert ők mutatták meg legmarkánsabban, milyen jól be lehet hozni a doom lassan gyilkoló témáit a crust világába. Ebben ugyanis az Instict Of Survival utolsó, 2014-ben készült nagylemeze is mester. Abszolút.
