Időről időre akadnak olyan lemezek, amiknél már az első hallgatás előtt sejthető, hogy nehéz dolgom lesz. Van, amikor azért kemény feladat a kivesézés, mert az adott zenekar munkássága totál távol áll az ízlésemtől, jelen esetben azonban nem erről van szó, sőt pont az ellenkezője miatt vagyok elég nagy gondban.

A Pain of Salvation zenéjével először 2010-ben, Juhász „Ese” Robi barátom, a Firkin dobosának jóvoltából találkoztam, élőben pedig első alkalommal, egy évvel ezután találkozhattam a zenekarral. Enyhe kifejezés az, hogy lenyűgöztek, napokig a koncert hatása alatt álltam és bár a 2010-es Road Salt One és annak folytatása a Road Salt Two annyira nem fogott meg, mint a már említett Scarsick korong, azért egytől egyig komoly alkotásokról beszélünk, és akkor még szót sem ejtettünk az ezeket megelőző, összesen hat sorlemezről.

A Pain of Salvation, élén a káprázatos hangterjedelemmel bíró Daniel Gildenlöw énekessel 1997 óta szállítja nekünk a jobbnál jobb lemezeket, és bár a zenekar néhány évvel ezelőtt radikálisan átalakult, azaz Léo Margarit dobos kivételével Daniel mellett teljes egészében cserélődött a zenészgárda a minőség szerencsére változatlan. A zseniális gitáros Johan Hallgren helyére Ragnar Zolberg került, a billentyűs Daniel Karlsson lett a basszus posztot pedig a zenekar soraiban korábban már megfordult Gustaf Hielm vette át.

A közelmúltban In The Passing Light Of Day címmel megjelent – sorban a tizedik – stúdióalbummal az új felállásnak a 2014-es Falling Home akusztikus önfeldolgozás korong után sikerült letennie az asztalra egy újabb POS sorlemezt.

Már a múlt év végén megjelentetett, igencsak borult hangulatú Meaningless videoklipje is karakteres ízelítőt nyújtott abból, hogy mire is számíthatunk az új lemeztől. Ha netán ezek után is akadna valaki a kedves olvasók közt, aki vidám és könnyed hallgatnivalóra számít az In The Passing Light Of Day lemeztől, akkor ki kell, hogy ábrándítsam…

Mint azt már a Meaningless megjelenése kapcsán korábban megírtuk, a sötétebb tónusúra ígért friss korongra egyértelműen hatással volt az énekes, Daniel Gildenlöw csaknem halálos kimenetelű betegsége, melyről a következőt nyilatkozta:

"Ami egy egyszerű, idegesítő fertőzésnek indult, pár órán belül csaknem az életembe került. Ez a lemez az elkerülhetetlen átalakulásának szépségét mutatja meg. És a holnap iránti reményt, a változásba vetett hitet, nem érdekes, mennyire törékeny és naív lehet ez a remény."

Daniel beváltotta ígéretét, hisz az In The Passing Light Of Day egészét egy szívszorítóan szomorú, mégis felemelő hangulat jellemzi, amit sokadik hallgatásra is nehéz befogadni, ám ha az embert elkapja a hangulat, nehezen szabadul. Nem véletlen, hogy jelen sorok sem néhány nappal a megjelenés után kerülnek kedves olvasóink elé, hisz sajátos hangulata miatt jó ideig nem találtam a megfelelő szavakat, csak kavarogtak a gondolatok.

Ragnar Zolberg gitárosnak viszont már az első hallgatásnál sikerült meggyőznie, méghozzá kapásból a nyitó tétellel. Az On a Tuesday elején hallható laza kis szaggatásával – a viking névrokonhoz hasonló brutalitással - fél pillanat alatt döngölt a betonba, amiből aztán hol narrációs, vagy ha úgy tetszik mesélő hangvételű depresszív éneklésbe, hol dallam orkánba csúcsosodó kitörésbe fordul a dal. Itt egy időre részemről meg is állt a tudomány, mert már ennél dalnál ismétlőre tettem a lejátszót, ám ezzel a tétellel az amúgy igencsak megragadó karcosság abba is marad, a helyét jóval elvontabb légkör veszi át nem kevés csapongással.

Szokatlan a zenekartól a groove-ok fokozott jelenléte, bár ez a könnyebben befogadható része az újításoknak. A korong bővelkedik jó néhány stílusidegen vonással, remek példa erre a már említett - és szép lassan személyes kedvencemmé hallgatott - Meaninglesst felépítő chillstepbe hajló borongós, mégis légies szinti téma, ami akár egy Blackmill albumon is szerepelhetne. Minden furcsaságával együtt a jellegzetes POS stílusjegyek szerencsére nem maradtak el.

Lehet, hogy nem könnyű azonosulni az In The Passing Light Of Day hangulatával, pár éve elképzelni sem tudtam volna hasonló alkotást a zenekartól, ám ne feledjük, hogy a Scarsick esetében sem volt ez másként, sőt, ha nagyon erőltetjük a hasonlítást, leginkább e lemezhez tudnám társítani.

Érdekesen ellentmondásos album ez, mert egyszerre súlyosabb és valahol mégis lágyabb, mint elődei. Daniel alaphangulatot meghatározó személyes élményein túl erősen érezhető rajta az elmúlt 2-3 évben uralkodó, tágabb értelemben vett zenei trendek hatása, és az a leginkább meglepő, hogy ezek a hatások nem is mutatnak rosszul ezen a korongon. A Silent Gold-ot pl. bármilyen furcsán is hangzik elsőre, simán énekelhetné akár Lana Del Rey is.

Összegezve a hallottakat, az átgyurmázott Pain Of Salvation ötvözi saját hagyományait a modernebb hangvételhez szokott fül igényeivel, legyen az akár modern groove metal, vagy épp a jelen kor alterosabb, urambocsá’ poposabb megközelítése.

Stílushatárokról kár is lenne beszélni, azok totálisan elmosódtak. Egy hallgatástól ne várjunk csodát, mert annyi nem elég és még a több is kevés. Az anyagnak olyan rejtett rétegei vannak, hogy azok felfedezése erősen függ a hallgató épp aktuális hangulatától / lelki állapotától. Senki ne számítson könnyű falatra. Alaposan meg kell rágni, kivárni, míg hozzászokunk az új íz világhoz, sőt, biztosan lesz, akinek ez az egész úgy, ahogy van, nem fog átjönni.

Önismétléssel nem lehet vádolni a zenekart, mert ennek a korongnak már nincs túl sok köze, mondjuk a Remedy Lane lemezen hallottakhoz. Azért nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy leírjam: ez bizony ismét egy megosztó POS kiadvány lesz, de ezzel együtt is kár kihagyni.

Az pedig, hogy a zenekar megint egy új univerzumot alkotott vagy inkább amolyan Daniel projekt lemez lett, mindenki döntse el maga. Én személy szerint inkább az előbbire voksolok, a többit az idő dönti el.
4.5/5