Ez pofátlanság! Kinek képzeli magát ez a Brodsky, hogy úgy játszadozik a stílusokkal, mint thai lányok a fütyijükkel!? Ha a Helium Head nem tette világossá, hogy ez a trió bizony lebont pár kerítést, az a Bleeder után egészen biztos lehetett benne. Ahogyan az a lemez útjára indul, az egyszerre definiálja újra a heavy metált, a thrasht, és a hardcore-t, ami már így leírva is képtelenség. Persze nincs ez kőbe vésve, csak én gondolom azt, hogy a Bridge Burner a XXI.század egyik legnagyobb metál himnusza, miközben gondoskodik arról, hogy azért úgy döngöljön földbe, hogy kétséged se legyen afelől: ezek az arcok nem éppen a klasszik metál színtéren szereztek nevet maguknak.
És persze a Bleeder sem egy klasszik metál lemez, hanem tökéletes elegye annak, amit ezek az arcok az elmúlt 30 év során magukba diktáltak, majd kiokádtak. És igen, vastagon érződik benne a heavy metál, miközben az egész nagyon nem az. Viszont Brodsky egy gitárhős, aki képes az érzelmeit magas szinten hangjegyekké váltani, beszéd nélkül fogja meg a grabancod, és rángat végig a nappaliban, miközben repül a nagyi Herendije, meg a fater P. Mobil bakelit gyűjtije. Pont ezért vártam már, mi lesz a következő húzás, mennem kell-e újra az ügyeletre, hogy valaki tegye rendbe a kificamodott nyakamat, meg a csajomat kérni reggelente, hogy kenje Bengay-jel, amíg el nem múlik, de minden hiába, mert a Dead Dreams ezredszerre is tönkretett.
Aztán már május derekán sikerült levadászni a War Moans-t, és alig vártam, hogy világgá kürtölhessem örömöm, méltathassam Ben Kollert, meg Nick Cageaot, hogy megcsinálták a tutit, de megakadtam. Nem azt kaptam, amire számítottam. Nekifutottam többször is, és még mindig nagyobb volt a kétség, mint az öröm, így vártam...vártam..majd a hivatalos megjelenéskor...majd holnap...de nem húzhatom tovább. Kérem, ha én a heavy metált emlegettem egy alapvetően a metál legsötétebb bugyraiból előmászó arcok kapcsán, akik az underground világon kívül nem túl ismertek, úgy a War Moans kapcsán a párhuzam sosem látott bizonyosságot nyert.
Ez egy Ízig-vérig metál lemez. Amíg a lejátszóból harsog a címadó dal, elszaladok az Elektromos Krokodilba egy kibaszott Manowar zászlóért, és lengetem az S70es viszonylaton, előveszem 25 éve hordott Iron Maiden pólóm és belefogyok, megrendelem az Íbéjről a világ legdrágább hajnövesztőjét, hogy kellő elhivatottsággal headbangelhessek erre a zseniálisan megírt őrületre. Mert a zsenialitás megkérdőjelezhetetlen! Hogy a Bandages ugyanakkora fiaskó, mint a Bleeder címadó dala, mit sem von le a teljes lemez értékéből. Néha lanyhul a tempó, nem annyira ragad magával, mégis a Brodskyra oly jellemző könnyedség, elegancia minden pillanatban szétfeszíti a korongot. És persze nem veszi komolyan magát! Az egészről süt a komolytalanság, a szertelenség, az önfeledtség. Ahogyan a zsenik töltik szabadidejüket, keserítik meg a zeneszerető emberek hétköznapjait azzal, hogy izzadságmentesen ráznak ki az ujjukból ilyen lemezeket! Na amíg lemegy az Open Flame, felkenem a hajnövesztőt. Szégyelld magad Steve Brodsky, nem tudsz hibázni!!!
4,5/5
