Így igaz, két nap eltéréssel pont húsz esztendeje, 1997. június 26-án adta a jelenlévők által mind a mai napig szent áhítattal emlegetett, három órás (!) koncertjét Budapesten az akkori idők progresszív rock muzsikájának egyik meghatározó társulata, a Psychotic Waltz. Arról az előadásról, illetve az azt megelőző lemezbolti dedikálásról magam is számtalan emléket őrzök, sőt az egész napot életem legnagyobb hatású zenei élményei között tartom számon.
A 2010-es évek elején bekövetkezett újjáalakulás idején sajnos nem volt alkalmam látni őket, amikor is a Nevermore és a Symphony X társaságában turnéztak és jutottak el ismét hozzánk. Már csak ezért sem engedhettem meg magamnak, hogy elszalasszam az újbóli lehetőséget. Most tudniillik önállóan, teljes műsorral – gondolhatjuk, mire lehetett elég az alaposan kiéhezett rajongóknak a hat évvel ezelőtti, negyven perc körüli szett… – „keringőztek” át a nyugat-európai klubokon, pár fesztivál-fellépés köré szervezve a túrát. Ráadásul eredeti felállásban!
A Váci utca esseni megfelelőjének tekinthető, a belváros jó részét átszelő korzó végén található Turockhoz (a placc túloldalán meg ott a CD Pince „testvéröccse”, a Yeah Records lemezbolt) begyalogolva ért az első döbbenet, ugyanis a teljes zenekar spontán közönségtalálkozót tartott a klub előtt az addig összegyűlt fanatikusokkal. Miután meggyőződtek róla Dan Rockék, hogy senki nem maradt ki az autogramosztásból és a fotózkodásból, elvonultak vacsorázni, én pedig konstatáltam, hogy a megjelentek jelentős hányada ahhoz a korosztályhoz tartozik, amely a 90-es évek folyamán szépen végigkövette a csapat pályájának akkori – röviddel a pesti bulit is magában foglaló turné után lezárult – szakaszát. Ment is az efféle sztorizgatás: „Annak idején a Dynamo-n ugyebár...”
A legkevésbé sem hivalkodó utcafront, a Crazy Mamáéhoz hasonló belső tér és befogadóképesség, a bárpult fölött hatalmas Snaggletooth fej – ez a Turock, a színpadon pedig a kiírt nyolc órás kezdési időpontnak megfelelően, percre pontosan a Poverty’s No Crime. A kinézetre tisztes családapákból / hobbizenészekből álló bandáról él bennem néhány kellemes emlékkép két évtized távlatából, a német veteránok viszont az utóbbi pár albumukra alapoztak. Őket hallgatva nem egyszer a Perfect Symmetrynek a Kovács Attila énekével fémjelzett anyagai jutottak eszembe: a hangsúlyos, gyakran a gitárral egyenrangú billentyűjáték, a nagy műgonddal megformált énekdallamok (bár Volker Walsemann hangja kevésbé telt) és a finom összhatás miatt érzékeltem a párhuzamot. Megmutatkozott ugyanakkor náluk a gyakran germánosnak mondott sarkos precizitás is, konkrétan Andreas Tegeler metronómszerű, ötletszegény dobolására gondolok. Érdekességként jegyezzük meg, hogy Heiko Spaarmann bőgőssel együtt ők alkotják annak a Bleeding nevű csapatnak a ritmusszekcióját is, amely más állomásokon nyitott az amerikaiaknak.
A Psychotic Waltz megismételte a budapesti csodát, még ha feleolyan terjedelemben is. Az idő bizony felettük sem múlik nyomtalanul, ami az egyes tagok őszülő vagy ritkuló haját, bajuszát és szakállát látva szembetűnő, ám öregesnek semmi szín alatt nem nevezhető a produkció. Sőt, éppen az adja az egyik fő vonzerejét, hogy amennyire „elvarázsolt”, épp annyira közvetlen és emberközeli. Más kérdés, hogy az öt úriembernek az utóbbi oldalát inkább az élő előadástól függetlenül van mód megismerni, de hát elég idétlenül venné ki magát, ha Devon Graves (aka Buddy Lackey) énekes két szám között elkezdene jópofizni a közönséggel.
Muszáj vele kezdeni, hiszen ő tölti meg élettel a show-t. Nem szántja fel a deszkákat, soha nem is tette, viszont – amellett, hogy megtartotta a régi kígyózó mozgáselemeket, illetve teátrális kézmozdulatokat – döbbenetesen szuggesztív, ahogy előrehajol és szinte az első sorokban állók arcába énekel. Arcmimikája nem különben. Most ugyan kellett három-négy dal, mire rendesen „bemelegedett” a hangja, de az A Psychotic Waltz vagy az …And The Devil Cried rázós magasai már gond nélkül szaladtak ki belőle. Az mondjuk mókás volt, amikor elfelejtett az effektpedálra lépni és a „Thank you very much” visszhangzott utána egy ideig. Azt viszont nagyon is komolyan vettük, amikor a vadonatúj While The Spiders Spin előtt mindenkit arra kért, legalább erre az egy számra tartózkodjon bármilyen felvétel készítésétől, hogy valóban különleges, akkor és ott átélt pillanatként őrizze meg az élményt a nagyérdemű, és hogy ne holmi gagyi Youtube videókról ismerjék meg mások a nótát. (A jelek szerint a többi állomáson éppúgy vették a lapot a fanok, mint Essenben, mert azóta is csak a felkonferálása csúszott ki a netre egy korábbi helyszínről.) Ja, és természetesen a fuvolája is előkerült az I Remember alatt.
Dan Rock szerényen a háttérbe húzódva pengetett (az extra hangszeres és egyéb betéteket ugyancsak ő adta be gépről), a koncert elején elfoglalt helyéről csak nagyritkán sétált el bármerre is. Ezzel nem lett volna baj, de a hangszerére azért tolhattak volna még egy kis hangerőt. Így Brian McAlpin játéka érvényesült jobban. A tolószékes gitáros első ránézésre igen egykedvűnek tűnt, ám valójában épp olyan közvetlen és szívélyes volt mindenkivel, mint a többiek, a pódiumon meg egyébként is feloldódott. A mackós alkatú Ward Evans bőgős szintén jobbára egy helyben döngetett, és hát ott volt Norm Leggio is, aki dobos létére a második legaktívabb mozgáskultúrát mutatta be Devon után.
A program, teljesen érthető módon, az ötük által jegyzett lemezekre épült – az A Social Grace egyenesen nyolc tétellel képviseltette magát –, na persze a szintén megkerülhetetlen Bleeding albumnak is megadva a kijáró tiszteletet. A már említett friss szerzemény a maga old school metalos ikergitáros intrójával leginkább ez utóbbi vonalára illeszthető, Brian szólója viszont a korai anyagokat idézte. Aligha lesz ötlet-és invencióhiány a jövő évre ígért következő dalgyűjteményen!..
A főműsor vége felé Devon ismét hosszabb szónoklatra ragadtatta magát, amikor is kifejtette, mennyire kényelmetlen volna nekik levonulni, majd további néhány számra visszajönni, szóval képzeljük el, hogy most ez következik: a zenekar elbúcsúzik, mi az utolsó dalok után ráadást követelünk, a zenekar pedig nagyon meglepődik ezen és enged a közönség óhajának. Nyilván Brian miatt nem célszerű a hagyományos forgatókönyv szerint zárniuk az estét, de a frontember ezt a gondolatsort is roppant intelligensen és szellemesen vezette elő. Úgyhogy mindenki maradt a helyén és a Halo Of Thorns - I Of The Storm - Nothing hármassal tette fel a pontot az i-re a csapat.
Újabb felejthetetlen estét szerzett számomra a Psychotic Waltz és ha minden a terveik szerint alakul, akkor nem kell megint húsz évet várnom a következő „táncra”. Úgy legyen!
Fotók: Monika Baus, www.artrockpics.com, a fotók nem a helyszínen készültek/
