Hogy klasszikusokat idézzünk, „útelágazodáshoz érkeztünk”, helyesebben érkezett a legeurópaibb amerikai metal-banda, az Iced Earth. Új időszámítás kezdődött az együttes életében, amikor a ’10-es évek elején szerződtették Stu Blockot, aki mindkét addig elfogyasztott énekes stílusában képes énekelni – plusz a sajátjában, ami e szakmában ritkaság. Ja, meg bizonyos Geoff Tate-ében is, de erről később.
A „Block-olt” felállás 2011 mindjárt egy Dystopiaval indított, mely album kissé hullámzó színvonalával mintegy eszenciája lett eddigi hullámvasút-pályafutásuknak. De ez még nagyon is megjárta!
Viszont ezt követte egy Plagues of Babylon, melyet konkrétan a címadó dal mentett meg. Most meg itt ez a 2017-es Incorruptible, mely vissza hivatott röpíteni a floridai kőkeményeket az élvonalba, de legalábbis a Dark Saga (1996), illetve a Something Wicked... (1998) albumaik szintjére. Vajon sikerült-e neki?
A megszokott, hatásos introt követően a szokásos málházás helyett Jon Schafferék mindjárt begyújtják a rakétákat. Ez a Dystopia lemezen is így történt, de itt és most szabályos speed metalt kapunk Great Heathen Army címen. Nem hinném, hogy klasszikussá fog nemesedni az idők folyamán, de rendkívül alkalmas lesz majd a turné koncertjeinek elindítására. Ez a szerzemény adja át helyét a kalózos Black Flagnak, melyet a végére egész meg lehet szeretni. Azonban kicsit furcsa e harci indulókat meghallgatni egy olyan bandától, melynek emblematikus slágerét úgy hívják, hogy Melancholy, és nem véletlen, hogy ők írtak ilyen címmel dalt.
A Raven Wing (minden értelemben) annyira közhelyes, hogy csak Stu mentheti meg. A Queensryche-fűszerezésű The Veil bár eléggé jogdíj-gyanús, mégis járható ösvényt jelöl ki a progresszív metal felé időnként bátortalan lépéseket tevő zenekarnak.
Hogy most már ne dalsorrendben haladjunk, a Brothers lehet a „nagy sláger”, feltéve, ha Schafferék koncertműsorra tűzik, és ott is tartják. Hasonlóan hasznos a Ghost Dance című instrumentális, mely zenei exhibicionizmus helyett egyetlen egyszerű, hatásos témát variál.
A lemez ékköve lehetne – különös tekintettel csodálatos középrészére – a Clear The Way, ha nem érezne az Iced is, mint oly sok metal banda ellenállhatatlan késztetést, hogy legalább kilenc perces eposszal zárjon le egy albumot. Ennek szellemében sikerült feleslegesen, a végletekig elhúzni az intrót, akárcsak a csatazajjal tűzdelt intermezzót.
De a legdöbbenetesebb, hogy az egész egy kicsit Running Wildban fogant. Vagy nagyon. Nem inkább fordítva kéne? Mármint hogy Rolf bácsinak (RW énekes, gitáros – szerk.) kellene csüngenie a progresszívebb, monumentálisabb, komplexebb zenével bíró floridai fiúk hangjegyein? Azért ennyire európaiak ne legyünk!
Összegezve: jómagam fejlődéspárti vagyok, utálom, mikor egy banda hússzor megcsinálja ugyanazt a lemezt. (Ez egyedül az AC/DC-nek áll jól.) A barátaim ilyenkor a Bon Jovi példáját hozzák fel, hogy jó lett volna maradniuk a kaptafánál. Viszont más a változás, megint más a fejlődés. Nem szükségképpen ugyanaz.
Iced Earthéknél közel sem olyan durva a helyzet, mint szépfiúéknál. Vagyis, hogy durva, és ez a jó. Igenis, kell néha csavarni a történeten, csak az irány nem mindegy. Ezzel együtt az Incorruptible lemez nem rossz, sőt, egyre jobban tetszik, de klasszikussá hallgatni nem ér!
4/5
