Egy olyan fajsúlyos lemez elkészítésével, mint a Slaughter of the Soul, valószínűleg magának is feladta a leckét egykor az At The Gates zenekar. Hiszen a visszajelzések is nagyjából azt osztották, amit sejthetően az alkotók is éreztek. Hogy az a harmincnégy percnyi alkímia valami olyat hívott életre, amit nem biztos, hogy még egyszer lehet majd. Ez pedig nyilván egyből két lehetőséget kínált fel. Amikből az egyik az volt, hogy azért megpróbálják. A másik pedig az, hogy kurvára nem. A pacsi pedig jár a göteborgi death metál sleppnek, akik úgy döntöttek húsz évvel ezelőtt, hogy sem a kompromisszum, sem a lerágott csont nem lehet tartozéka egy ideális jövőképnek. Állták a sikert, hozták a lendületet,  aztán egy ponton hagyták az egészet és más bandák soraiban szépen visszaszivárogtak a föld alá. Ahogy Lindberg és Erlandsson most is ezt teszik. Az At The Gates legújabb köre után. The Lurking Fear néven ugyanis valami olyat szabadítottak el megint, ami a műfaj legsűrűbben erezett mélységeinek tükrében tudja csak tisztelni a nagybetűs metált.

Szóval, ha vontál magadban párhuzamot más bandákkal, akik a kor zenészdivatjának köszönhetően némi plusz figyelemért kapaszkodtak egymásba, akkor azt egyszerűen csak felejtesd el. Vagy, ha nem tudod, az Out of the Voiceless Grave című album harmadik számánál úgy is elfogod. Ott ugyanis ebből a szempontból már teljesen mindegy lesz, hogy a gitárokon nyomuló másik három forma szintén fordult meg menő bandákban korábban. Az ígéret, amit az első róluk szóló hírekben megtettek, miszerint csakis az ősök felé forduló, megállíthatatlan és goromba death metál lesz a fókuszban, úgy tűnik megtartatott. A harcos hódolattal tetemre hívott esszenciális élmény bizony simán viszi ezt a lemezt végig. Elsőként az első közé. Legalábbis, ami ezt az évet illeti. 

A sötét anyag sűrűsége ugyanis nem változik. A kezek pedig, amelyek képesek megtartani azt, súlyos formákat önthetnek belőle. Mint a címadó dal és a régi iskola lidércei, amik az egyik gitárból sikítanak. Míg a ritmus közben nehéz, vonszolja magát a váltás után úgy, mint egy közeledő állat. Középtempóban, de csak egy darabig. A gitárhangzás illeszkedik a lelkülethez. Svéd pompa, pörög a körfűrész. Mint Caravaggio levágott feje, egy szál gyertya fényénél. Ahogy a Vortex Spawn is pont így sokkol. Kapkodó dobokkal. Mind zihál, akit ez a tempó üldöz. Őszinte és nyers, mint a mikrofonba köpött punk szívizom. A középtempó tömeget növel. Súlyától az arctalan szellemek arca is leszakad. Aztán The Starving Gods of Old. Vagyis ugyanaz a kotta, ugyanaz az okosság pörög tovább. Erődobok a göteborgi törzs táncához. Tébolygitárból folyik a bakancsokra a crust és a thrash.  Impozáns és szorongató sztenderdek, amik csak azért olyanok, mintha már ezerszer hallottad volna őket, mert az az érzést kapták el, ami benned is mindig ott volt. 

Szerintem hasonló spontán ösztönösséggel nyúlva hozzá a gyökerekhez, mint az Obituary az Inked In Blood lemezen. Az Infernal Dread című szám viharos első fele is a szigorúan beígért szinten hozza a legnyersebb death metál valóságot. Utolsó másfél perce azonban egy olyan elszállós rész, amilyet mondjuk a Seasons in the Abyss nyitótémájában produkált a Slayer, mikor csúnyán belassult. Tompa Lindberg átkozó fohászai ezekkel a gitárokkal és cinekkel simán berántanak a hátsó szobába. Hogy ott a következő With Death Engraved In Their Bones szintén régi vágású grind témája jól megbüntessen. Mint egy borult jellemű sötét nemes, aki az övéi közt is mindig elsújt. Nem tudom, hogy azt a belassult gitártémát ki írta és játssza így, Wallenberg vagy Stalhammar, de biztos, hogy a lemez egyik legjobb egy perce. 

Ezek mellett pedig a lejátszási sorrend is hibátlan válogatást bizonyít. Nem érezni, hogy fáradna az anyag.. Az Upon Black Winds is egy jól kategorizálható, vegytisztán svéd gitárral gőzöl egyre befele. Közeledve a végéhez viszont a belassuló húrokkal olyan horrort futtat a hátamon, amitől még egy elhagyott házat is a hideg ráz. Ezek pedig csak beljebb visznek az erdőbe, ahova a sereget gyűjtik. Az olyan epikus toborzások, mint a következő tétel nosztalgikus pillanatai. Amik megnyitják a lemez utolsó harmadát. Ahova a legcudarabb dalok kerültek szerintem. Kompakt élményként tömörítve bennük mindent, ami ebben a formában mindent túl él majd. Tongued With Foul Flames. A Motörhead, a Venom, a Celtic Frost és The Lurking Fear. Ez az evolúció egy heroikus történet. Ezt mutatja meg ez a tétel. A Tentacles of Blackened Horror pedig felveti a jogos kérdést, hogy a crust és a death között létezik-e egyáltalán átjárhatatlan határvonal. Hogy erre ráfejelhessen a Beneath Mencaing Sands lassan hömpölygő, füstös doom deklarációja. Azokat a Bolt Thrower fanatikusokat húzva be ebbe a svéd spirálba, akiket eddig még nem győztek meg az itt szereplő tagok, valamely korábbi bandájukkal.

Az Out of the Voiceless Grave című lemez nem csak a göteborgi szakasz szigorát ünnepli tehát. Hanem nagyjából minden egyetemes metál értéket képvisel, ami a kis klubok falai közé szorítva besikít és förmed a sötétben. Nagy tisztelettel tekintve vissza a műfaj elmúlt három évtizedére. Háborúban, dühösen, de nemesi vértekben is, ami a hangszeres játékot illeti. S bár én is leginkább az elvakultságot szimbolizáló jelzőket kerestem végig a korong hallgatásánál, mégis leírom inkább, hogy ez a zene épp annyira magasztos és díszes, mint amilyen kegyetlen. Bámulatos teljesítménnyel a szólóknál, a változó hangzású doboknál és a viaskodó, acsarkodó, de érzelem gazdag éneknél. Göteborg metál mániákusaival, akik ahelyett, hogy azt keresték volna mit vehetnének elő még, inkább megnézték mijük van és mi az, amit ők tudnak legjobban. Durvábban demonstrálni a legdurvábbat. Őszinte, szív küldi szívnek halál metál politikával. Többek között H.P. Lovecraft emlékre is. Akinek az írásai úgy ették bele magukat ezeknek a fiúknak az elméjébe, ahogy ők most beleeszik magukat a tiédbe is. Mert, ha ezen a toborzáson részt veszel, ziher, hogy bevonulsz. 
5/5