A Monolord mindig is érdekes helyet foglalt el a szívemben. Marha sokáig azt sem tudtam, hogy amit hallgatok az Monolord. Csak azt tudtam, hogy az a zöld rusnya nős album szól valami svéd brigádtól. Azóta rengeteg víz lefolyt a Dunán, majdnem ennyi sört is megittunk és beköszöntött a harmadik Monolord album, a Rust is a lejátszómba.

Rust. Rozsda. Rozsdálunk mi is. Ők is? A zene lenne rozsdás? Nem, akkor most mi a rozsdás? Rozsdás egyáltalán valami? Rozsdásnak kell lennie valaminek? Az ereinkben, vagy a belső szerveink egyikében tuti. Ha nincs meg a kell doom-stoner-sludge (ki, hogy hívja) akkor elkezdek akadozni, szétesni. Az első, már említett rusnya nős album után, nem igazán hittem, hogy a srácok tudnak még valami olyat alkotni, mint az Empress Rising vagy az Icon, te jó ég az Icon…. Mennyit hallgattuk a lassacskán ránk omló vágóhíd dohos pincéiben. Amikor ezekre a dalokra gondolok vissza, mindig a közvágó jut eszembe. Egy kellemes emlék, nem is egy több száz. És végül is ez a zene lényege, nem? Hogy valami katartikus élményt okozzon neked. Aztán jött a Vænir ami már egy sokkal összetettebb, profibb cucc volt, de az elején valahogy nem tudtam vele mit kezdeni. Aztán egyszer csak áttört a gát és elkaptak a dalok, mint az első lemeznél. Kíváncsian vártam, hogy mit is hozz az október a svédektől. A Budapesten megrendezésre került első koncertjük valami elképesztő mód hatalmába kerített és azóta nagyon el sem akar engedni. Az ott, az a pillanat egy meghatározó része volt az életemnek. Vannak olyan koncertek, amiket sosem felejtesz, na az pontosan olyan volt. Azóta is velem van és kísért.

Most meg beköszöntött a rozsda korszaka, ami úgy néz ki örökre bemarja magát a történelembe és nem is akarjuk majd innen kiirtani. Amikor az új Monolord dalokat hallgatom még a  WD40-et sokkal jobban eldugom a szerszámok közé, nehogy ártson a szent rozsdának. Igen, ez a rozsda az, ami szent. Amikor azon kapod magad, hogy nem akarsz mást hallgatni a kocsiban, fürdés és utazás közben csak a Dear Lucifert, ami a kántálós énekkel, annyira visz magával, hogy nem bírod ki anélkül, hogy ne nyomnád meg megint a lejátszás gombot. De nyugi, nem itt veszíted el a fejedet, ez még csak a második dal. Az agyadat már réges-régen eldobtad amikor meghallottad a Where Death Meets The Sea című szerzeményt. Csak azt nem árultam eddig el, hogy az iszonyat fogós gitártémával kezdődő dal a legelső a lemezen. Nem hiába mondják a Monolordra, hogy a kétezer tízes évek egyik legnagyobb felfedezettjei. Nem tudom, hogy Thomas, Mika és Esben eddig hol bujkáltak, de kegyetlenül örülök, hogy előjöttek és ilyen doom tengert borítanak rám. A dalok még mindig nem mennek öt perc alá, sőt inkább nyolc perc fölé és még több az instrumentális rész, mint azelőtt, de baj ez nekünk? Francokat, ha meg mégis ezen kezdenél el filózni, akkor ajánlom a záró tételt, az At Nieaet! Mióta hallgatom a lemezt azt veszem észre, hogy eszembe se jut elővenni útközben a telefonomat és nyomogatni. Sőt azt sem igazán értem, hogy hova tűnik reggel az út? Az az út a melóba, ami eddig nyomasztott most egy véges, ámbár rettentően izgalmas utazás. És ezt mind a Rust-nak köszönhetem.

Magasztaljam még a lemezt, vagy ráveszed magad, hogy elmerülj a rozsda, a homok, a doom tengerében! Azt hittem idén könnyű dolgom lesz a top tízes listámmal. Mastodon és csókolom… Erre fel az év végéhez közelítve bejelentkezik a Monolord és Manson. Hölgyek, Urak! Hallgassatok sok-sok jó zenét! Béke, Szeretet, Metal
5/5