A budapesti underground bulik szervezőinek aranyháromszöge azért szögezzük le, hogy idén is hozott hazánkba pár nagyon komoly bandát és koncertet. A héttucatnyi névből álló illusztris listát a hossza miatt viszont most át is ugranám és maradnék a legvégén. Az év végéhez közeledve ugyanis a darabokra kapott koncertsorozatot - ami idén is Desszert Fest néven futott - egy szintén kultikus név, azaz az Unsane koronázta meg. Akiktől miután műfajuk alapbandájának számítanak és pár hete korrekt friss lemezzel is jelentkeztek, joggal várhattunk sokat. Mint éhes kis sárkánykák, kik éheztünk a zajra, pedig nem ettünk keveset. Mert állunk leesett, felvettük leesett. Még egyszer leesett, ott hagytuk, úgy volt jó!

Pedig az este kicsit lassan indult be. Ezért jó, ha van egy jó előzenekar, mert az mondjuk sosem rossz. Itt viszont nem volt. Vagy inkább nem az volt, ami az Unsane közönségét szerintem igazán behúzta volna. A bolgár Them Frequencies zenéje fiatalos volt, ami ebben az esetben nekem a monotont jelentette. Pár izgalmas téma még akadt is, de a mutogatós hardcore vonalról áthozott, tördelt szövegmondókák okán valahogy mindig ugyanoda lyukadt ki a zenekar. Mint mikor kis kölykök másznak az óvodaudvaron egymás arcába, de az óvónéni sem veszi komolyan őket, meg ők sem igazán magukat. Ami viszont jó volt, hogy amúgy jól szólt és mondjuk a dobosuk játékát tökre szerettem nézni.

Rövid interjú az este főszereplőivel. A jegyszedő fiú kicsit pityókásan valami focimeccsről beszélt. A döntést végül meghoztam, hogy nem veszek pólót. Áttárgyaltuk az utóbbi idők megjelenéseit. Az udvarból nyíló lemezboltból odalentről üvöltött a Testament. Valaki ajánlott egy frankó Killing Joke dokumentumfilmet és máris eljött az idő. A kisterem pedig becsülettel megtelt. Emberrel és figyelemmel is. Meg a három sokat próbált zenésszel és azzal, amit a hosszú fennállás után először hoztak el Budapestre. Vagyis jósággal. Mert mindjárt a Committed és a Sick valahol az elején. Az a meg nem szűnő lüktetés, ami végigkísérte a koncertet, pedig mindjárt fel is lett korbácsolva. Szerintem nagyjából mindenkiben. Aztán két új szám talán - az egyik biztos, hogy a Factory - és nosztalgia ismét. Against the Grain. A film pedig lepergett bennem arról az időszakról, amikor először találkoztam az Unsane zenéjével. Ami időről-időre mindig favorit lett vagy maradt a lejátszási listán.

Egy koncertet a meglévő élményekhez pedig azért jó hozzácsapni, mert mikor látod ezeket a fazonokat, akkor kicsit többet látsz abból, hogy honnan is jöhet ez a zene. Chris például totál szolid forma, de szerintem áradt belőle az az emberség, ami ezeket az erős témákat tök érzékennyé is teszi. Minden számban ott volt az a maximális átélés, amitől egy bulira azt mondod, hogy jó volt. Mikor a plafont bámulva énekelt is rázott a hideg. Mert megvolt körülbelül húsz százalék abból, amit egy-egy Unsane szám mondjuk neki jelenthet. Vagyis pontosabban nekik. Akik érezhetően piszkosul egyben voltak. Bár láttam Chris fején párszor, hogy nem is tudja hol szálljon be, mikor Vinny pörgette a dobokat. A pali ugyanis teljesen megőrült. Még két szám között is - mint a Twin Peaks jelenetekben - pörgette, csavarta, sorozta. Jó néhány műtét után is úgy, hogy a szememet nagyon le sem tudtam venni róla. Mert oké, hogy az Unsane valahol kísérleti zene és mint ilyen, nyilván a dob az alapja, de még ehhez képest is százötven százaléknak tűnt a nyújtott teljesítmény. Imádtam! Ezzel együtt is volt valami megindító egyébként az egészben, ahogy ezek a fazonok tolták. Azok a gitártémák, az a dallamvilág utánozhatatlan. Meghalni kéne rá. Meglenne az a pillanat.

Az újabb friss tételekkel együtt ugyanúgy, mint a várt régi klasszikusokkal. Amikhez félő volt, hogy a végén nem jutunk el, mert basszuscucc leég. Dave két pedálja és kezében az a böhöm Fender ugyanis nem sajnálta a cuccot. Atom témák, atom lent. A Line on the Wall és a Scrape is bőven beleringattak a tutiba. Ahol tényleg szakadt le az arc. A banda és a közönség is ugyanabban az érzésben volt. Csak kapkodtam a fejem, mikor úgy tűnt, hogy mindjárt vége, el sem hittem, hogy elszalad egy óra. S bár mindig azokat a bandákat tiszteltem, akik nem jönnek vissza, mégis imádtam a ráadást. Az Alleged ugyanis már ugráltatta a közönséget. Miután Chris földhöz vágta a szájharmonikát. Míg a Flipper feldolgozás, szinte kötelező katarzis maradt. Óriási rohadékba tolták el ezt is, ami ki is sikított kicsit abból az alap zajmasszából, ami végig temetett minket maga alá. Ebben a nagyon nyers és mégis nagyon intelligens zenében.

Amivel boldog voltam, hogy tele volt a fejem. Csak a köszönet a közösen megélt idei bulikért - amikre most Unsane csúnyán rápakolt - a Cudi Purci és Tukker Booking szervezéseknek. Arról pedig, hogy a legnagyobb noise banda, legnagyobb élő szakítása után úgy sétáltam haza, hogy Backstreet Boy's ment a fejemben, tényleg nem ők tehetnek. Egészen egyszerűen csak belefutottam az udvaron a Blackmail tagjaiba és barátaikba, akik telefonjukkal és bársonyos hangjukkal rárakták az elmémre ezt az aljas terrort. As Long As You Love Me. Azt köszi! Mindezek után még ezt is bírjam el érzelmileg baszod?! 

      ( A képeket Szabó Péter / POtographic Pictures készítette. További képeket a buliról ITT láthattok.)