A fenti rövid üzenet fogadta 2012 januárjában azokat a perverz alakokat, akik még követték a banda hivatalos oldalait. A fenti idézet a One Armed Scissor című nóta "this station is non operational" sorának aktualizálása, ami hirdetni volt hivatott az At The Drive In újraindítását. Pár koncertről szólt a történet, de aztán csak nem nyugodtak, és teljes reunion lett a dologból, amit sikeresen megfejeltek egy tavalyi, szerintem egészen kiváló lemezzel.
Mivel későn érő típus vagyok, így 2001-ig nem is ismertem őket, esélyem sem volt fénykorukban látni őket, és benne volt a levegőben, hogy ha akkor nem sikerült, most már talán felesleges, de az Interalia lemezzel megvettek kilóra, így már nem csak a nosztalgia, hanem az aktualitás is adva volt. Mondjuk ha már nem láttam az ATDI-t, évekkel ezelőtt megnéztem az Antemasque koncertjét, ami a Lopez - Zavala páros projektje, de nem estem hasra tőlük. Hiába, ha egy zenekar a talentumán felül egyéb eszközökkel járatja csúcsra magát, majd megcsömörlik és inkább a túlélést választja, ott benne van a pakliban, hogy tisztán már nem képes ugyanazt nyújtani, mint szétcsapva. Amint az utolsó rög is kipottyant Bixler nózijából, valahogy az őrület is odalett (ami lehet így, ebben a formában nem igaz, mert láttam olyan Mars Volta koncerteket, ahol szétrobbantak a lendülettől). Szeretném ennek az ellenkezőjét hinni, de a szemem nem csal. Elöljáróban annyit elárulhatok, hogy bizony 2001-ig kellett volna ezt a bandát látni, mert a jelenlegi At The Drive In fele annyira sem izgalmas és szórakoztató, zabolátlan és felelőtlen, mint a '90-es évek végén. Persze előbb-utóbb mindenki beleesik abba a hibába, hogy felnő. Nincs rá medicina, és ebben csak a halál akadályozhatta volna meg őket, az viszont butaság lett volna a részükről, így maradjunk annyiban, hogy részese lehettem öt felnőtt férfi azon kísérletének, hogy megidézzék saját fiatalságuk frusztrált dühét, miközben fényévekre vannak már attól a korszaktól.
A helyszín a berlini Columbia Halle, ami egy közel ezer fő befogadására alkalmas hodály, mellőzve a klubokra jellemző meghitt légkört, és inkább "gyere-fogyassz-nézd meg és húzz a picsába" érzést árasztja. Így cseppet sem voltam szomorú, hogy érkezésem után már kezdődött is a buli. Sok pluszt képes nyújtani egy megfelelő koncerthelyszín. Ahol az ember jól érzi magát, és képes órákkal előbb odamenni vagy a buli után ott maradni, mert otthonos, mint nálunk pl. a Dürer Kert, aminél talán csak a Kultiplexet szerettem jobban. Sok klubot megjártam, Berlinben is ez volt az ötödik, de amíg a Knaack, a Music and Friends vagy az SO36 igazi közösségi játszótér, autentikus közönséggel, addig a Columbia Halle, akárcsak az amszterdami Melkweg egy instant helyszín, annak minden hátrányával (az abszolút No.1 nálam a prágai Club Akropolis).
A teltház ellenére könnyűszerrel elől teremtem, hogy testközelből láthassam, amint a hőn áhított At The Drive In darabjaira szedi a helyet. Ha lehetne fogadni, mivel kezdhették a koncertet, valószínűleg nem adnának oddsot az Arcarsenalra, így nem is nyertem volna semmit, de bemelegítésnek remek volt, és a közönség is nagyon élte a dolgot, akik közt nagy számban húszas éveikben járó fiatalok voltak, ami kellően meglepő, hogy egy 11 éves kómába zuhanó zenekart ennek ellenére is ennyi fiatal tett magáévá. Szerintem ez egy nagyon klassz dolog, mert ha csak 40-es faszok töltenék meg ezeket a csarnokokat, biztos nem kerekedik ekkora buli. A két Cedricet felzabáló Cedric nagyon magas szinten hozta a témáit. Picit tartottam az ellenkezőjétől, sok videót lepörgettem már, és sokszor nagyon hamis volt az ének, most viszont ha nem is volt kirobbanó formában, az Antemasqueban látott produkcióját bőven felülmúlta.
Az első dolog ami szemet szúrt a színpad elé érve, hogy az egész cumó előre volt húzva, ami jelenthette azt is, hogy bensőségesebbé, klubosabbá akarták tenni a helyet, de jelen esetben ez inkább annak szólt, hogy "faszt fogjuk mi berohangálni ezt a kurva nagy színpadot". Omar Lopez az egyik kedvenc gitárosom, Ben Weinman-i szinten képes megőrülni, és a legnyakatekertebb módon adni elő élőben a témáit, most csak állt a bal szélen, vokálozott, pengetett, sokat nem tévesztett, de NEM MOZDULT! Visszanéztem, hogy 2 éve májusban, ugyanezen a helyen milyen showt nyomtak, árnyéka volt most akkori önmagának. A ráadás előtt, ahogy vonult le a színpadról, csak őt figyeltem, és elég ijesztően festett. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt drog, betegség, fáradtság vagy közöny okozza-e nála, mindenesetre ő volt ennek az estének a nagy negatívuma.
Ettől eltekintve nagyon élveztem, amikor felcsendült az Enfilade vagy a Sleepwalk Capsules, és többekkel ellentétben a nosztalgikus élményeken felül az újlemezes Holtzclaw, Hostage Stamps vagy az egészen fantasztikus Governed By Contagions is boldoggá tett. A közönség magas fordulatszámon élt együtt a zenével, és dacolva a kinti mínuszokkal, fittyet hányva a hétfőre, remek hangulatot varázsolt a komor falak közé. És ha már Omar ennyire passzív résztvevővé avanzsált, kerestem magamnak más szórakozást. Paul Hinojos és Keeley Davis lehozta amit kellett, de jó iparos munkán felül semmi olyan dologra nem ragadtatták magukat, ami többé tette volna őket, viszont Tony Hajjar dobos brilliáns volt! A Murder City Devilses Coady Willis ugrott be róla, fizimiskája, stílusa, intenzitása teljesen hasonlatos volt a kortárs dobos társához. Így amíg Cedric hátra mászkált szippantani egy mélyet oxigénmaszkjából (no comment), táthattam a számat Hajjar játéka láttán. Érdekes volt, hogy a 14 számos setlistbe nem fért bele más, csak Interalia és Relationshipes nóta, ennek tükrében a 80 perces játékidő édes kevésnek tűnik, főleg olyan valakinek, aki most látja őket először. A ráadásként lenyomott über sláger, az elmaradhatatlan One Armed Scissor volt, ami inkább hasonlított egy muszájból elhadart versre, mint a buli fénypontjára. Nem akarok elitista fasz lenni, de kellőképpen lerágott csont már ez a nóta, nem csodálkozom, hogy inkább kötelességtudatból játsszák, mint szeretetből, de szerettem volna sokkal jobban élvezni, mint amennyire lehetővé tették.
Összességében ez egy iparosmunkának tűnő buli volt, amit a közönség lelkesedése, és Hajjar elemi erejű játéka tudott kiemelni a szürke átlagból. Azzal, hogy az ATDI-t kihúzhattam a listámról, már csak a Gluecifer és a Murder City Devils maradt azon aktív zenekarok sorából, akiket sosem sikerült még látnom, így nincs idő hátradőlni, folytatni kell az utat, üldözni az álmokat, mert aki nyughatatlan, az mindig megtalálja a maga kihívásait az életben. A rock&roll pedig egy folyamatos kihívás...
