Harmadik és egyben utolsó Rockmaraton beszámolóm bevezetője már nem szólhat arról, hogy hol volt és mikor volt, hiszen csak önmagamat ismételném. Akit érdekelt, az minimum tud róla, de inkább ott volt. Akit pedig nem, ahhoz ebben a cikkben nyilván nem beszélek. Szóval a negyedik és ötödik este beszámolójának nyitóbekezdését a köszönetnyilvánításra fordítanám inkább. Mert köszönettel tartozom a kezeknek, akik a plüss pónit stílustól függetlenül tartották fel a legkülönbözőbb koncerteken végig és ennek a jelenségnek azt hiszem vastagon kijár a tisztelet. Mint ahogy annak a lánynak is, aki látszólag ugyanabban a néptáncos szettben nyomta le az öt napot, aranyosan két copfban hordott haja alatt és legyen szó AMD, Black vagy Death koncertről, ő mindig elővette azokat a techno buliból hozott lelkes mozdulatsorokat, amik sokszor nevetettek meg a fesztivál ideje alatt. Aztán köszönöm még Csabinak, hogy a tizennyolcadik Maratonján már nem terített törülközőt a vállára és nem büfiztette oda hajnalban a részeg punkokat. Meg persze köszönet a szervezőknek többek között azért, amiért kardviadalt rendeztek délután azoknak az ámuló lovag metál lovagoknak, akik míg saját fa és műanyag kardjaikkal elalélva nézték a mesterek, én is megfigyelhettem őket, mert nagyon kíváncsi voltam a fajtájukra. Nem utolsó sorban pedig köszönöm a Szándokánra is hasonlító Powerwolf papnak, hogy néha csöndben elsétált mellettünk, csinosan rajongó jelmezében és bár nagyon közel jött néha, de végül egyáltalán nem szólalt meg.

Péntek volt és tizenhárom, de nem volt ez a szerencse számom. A negyedik napon már nem szedtem össze magam olyan könnyen, pedig engem még az italozás súlya sem terhel, de egy kicsivel negyven felett, három keményen végigszambázott este után már erős motiváció kell, hogy ismét vitális legyen az elrugaszkodás. A nap korai szakasza pedig bevallom nem tartogatott számomra olyan érdekes programokat, amik megpörgették volna a lefelé úton a lépésszámlálómat. Ettől függetlenül azonban nem hagytam magam, a rockblogger fegyelem akkor is az első helyen legyen, ha az AWS, a Dorothy és Tales of Evening nyitják a napot. Kik közül még a Dorothy volt a legfrankóbb. Sallang és hatásvadász badarságok nélkül nyomja a rock and roll dalokat a három tagú csajbanda. Szerintem gyakorlatilag ingyen, vagy nagyobb bevételre nem számítva, szeretetből és éppen ezért a közönséget sem nyalják körbe felesleges és giccses dumákkal. Nem szólt rosszul, nem szólt falsból. Ezt lehetett benne szeretni.

Végig maradni azonban sok lett volna, főleg, ha hátul a Szurkolók az állatokért színpad deszkáin közben a Perihelion és felvonultatta saját, nem gyengén megírt szerzeményeit. Amolyan kakukktojásként, mert ezt a helyszínt előtte nem sokkal hagyta el a Malediction zenekar, akik az új énekessel jócskán más hatást váltanak ki, mint hazai death veteránjaiként korábban, de mindenesetre még mindig közelebb voltak black nap hangulatához, mint az említett Perihelion. Azzal a negyven perccel, amit ha nem egy álmos délutánban, kicsit több sötétséggel és a közönség nagyobb közelségével játszhattak volna el, nagyon jó hangulatú koncert kerekedhetett volna ki a dologból. De picit korán volt még ehhez. Meg talán olyan arcokat vonzott aznap ez a színpad, akik kicsit messzebb vannak ettől az érzéstől. 

Utánuk pedig nekem is egy kicsit messzebb kellett mennem ettől a színpadtól. Hiszen itt a Perihelion után a Christian Epidemic, majd a Skyforger és Sear Bliss készülődtek koncerthez. Azt a hibát pedig nem szerettem volna elkövetni, hogy a nagy nevek előtt hagyom, hogy megteljek feketével. Carpathian Forest és Tormentor. Azt hiszem érthető, miért volt fontos, hogy maradjon hely és fekete ügyekben ne fáradjak el.

Szóval fogtam magam és a nagy színpadnál nyomtam egy olyan, hogy Arkona. Bikakoponyás színpadkép, egy teátrális világkép elővezetésének szerintem szigorú előjele. Az oroszok pedig valóban ebben utaznak. Nagy varázslás az övék. Nagyon ki van találva. Ezért is nehéz ezeket komolyan vennem, én mindig fázom ezektől az ősvilág metál hakniktól, nem tudom hová tenni, az estéről estére elővett, közönségbarát mítoszokat. Ők azonban egy nagyon kicsit rá tudtak minderre cáfolni. Talán, mert zeneileg kicsit komplexebbnek éreztem pár számot. Az énekesnőnek volt karizmája és ezért egy-egy pillanatban elhittem, hogy mögöttük talán tényleg van elköteleződés és nem csak a Nightwish és egyéb okosságok sikereit megirigyelve találtak ki valamit, amivel belehet oltani azokat, akiket mindennel be lehet oltani, amiben az alap metál témákon túl nem kell gondolkodni és vagyon hozzá írva egy mese, aminek nem igaz még a fele se. 

Hiába tiltakozom ez ellen, azt azonban el kell fogadnom, hogy a Rockmaraton a klasszikus rockerek ízlésvilágának is szól és rajtam kívül van a rendezvényen másik két ezer ember, akik feszült figyelemmel várja például az Iced Earth produkcióját. Szóval befejeztem hisztit és őszinte tiszteletem jeléül, amiért évek óta vendégül lát ez a hely, beleálltam a dologba, kitártam a szívemet és előítéletek nélkül voltam kész befogadni mindent, amit még elbírt ezen az estén a nagy színpad. Talán ezért is, de főleg mert valóban profik, az Iced Earth egy rövid időre tehát belőlem is metál katonát csinált. Kurva feszesek voltak, iszonyatosan fényes volt a hajuk és volt az egészben egy alattomos King Diamond flashback, amitől egy órára elfelejtettem, hogy én vagyok Barba papa, aki ezeket simán csak végigmorogja, mint a szart és bevallom csendben, kétszer még a nyakam is bemozdult. Minden jót, ami a klasszikus heavy metálban jó, azt eljátszottak a fiúk. A gyors részeknél szolid terminátorkodás, a szólóknál a gitáros srácok két oldalt szinte olvadtak. Nem csodálkoznék, ha az első sorokban lett volna egy - két csaj, akik már varratták őket. Én teljesen megértettem most, hogy ha így van, az maximálisan jogos, mert nekem is csak a maximális tiszteletem. A hangzásért pedig külön csattanjon az ötös, az nagyon sokat hozzátett a dologhoz, hogy aki húzogatta a potikat, már van némi tudása a dögökről.

Az pedig, hogy ilyen formán meg lettem hangolva, egyáltalán nem jött rosszul. Hiszen a következő jelenésem a Carpathian Forest koncert környékén volt, ami egy másik szinten ugyan, de hasonlóan mély benyomással bíró metál szeánsz volt. Mint a múlt egy laza áttekintése, hiszen a szintek nagyjából mindenkinél ezek. Először kezdjük a jó öreg heavy metál himnuszokkal, amik ugye még a gyanútlanul könnyű drogok közé tartoznak, aztán a következő pillanatban pedig már csúnyán behúz az örvény és egy koszos sarokban, magányosan szúrjuk a durva black metal zenéket. Abból is lehetőleg a legjobb fajtát. Ami mondjuk legyen a Hellhammer és akkor el is csattintottam az első bókom, hiszen a Carpathian Forest hangzása nagyjából ebből a cuccból táplálkozik és ehhez jön a koszlott korai rock and roll, hogy a kanálban minden egyben legyen. Bár Nattefrost énekben most kicsit a klasszikus heavy metál felé fordult, de azért tényleg volt itt minden, amitől megfolyik a valóság. Saját számokból csemege setlist. Természetesen a The Cure feldolgozás és újabban egy Turbonegro feldolgozás is. Plusz fordított kereszt az elsőbálozó biztonsági őr srác arcába, aki egyszerűen nem értette, hogy ez atom nyers punk metál és az, hogy a rajongók kapcsolatban vannak a színpaddal nem a világvége, hanem csak a vég kezdete. Összezavarodott és bizonytalanná vált. Szóval a frontember jól érezte, hogy ennek a fiúnak szüksége van a vallásra. Nyilván csak ezért állt meg előtte többször, felmutatva fordított keresztjét, hogy az új norvég vallás vigaszt nyújtson a szerencsétlennek. Aki egyébként egész héten tök agresszív volt és végre valaki ezt merte neki jelezni. Így meg is bocsájtottam a black metál veteránjainak, hogy nem hozták el a lopótök mellű kövér nőket. Pedig volt Sadomasochistic és The Suicide Song is, elfért volna az a hipnotikus háttértánc.

Talán akkor az Alestrom kis kacsa színpadképével is könnyebb lett volna szembenézni, de hát ilyen az amikor kikristályosodik valami, ami teljesen felesleges. Mert, hogy ez a produkció az, az biztos kurva isten. Csak magamat tudom idézni, amit a minap a Zorall kapcsán írtam, mert mást ide sem tudok biggyeszteni az ügy kapcsán. Az Alestrom is az a banda, akiknek tíz sör alatt és mondjuk egy nyolcvanas iq felett már semmi, de semmi értelme nincsen. Hakni bandáktól összelopott hakni. A legigénytelenebb tingli-tangli, amivel úgy fest, hogy folyamatosan szennyezik a környezetet. Tényleg nem tudok mást mondani. Szomorú dolgok ezek. Kétszer mentem el a színpad előtt, de azt gondolom ez is nagy hiba volt. Kerülni kellett volna a camping felé. Ha kiterített törülközők mintáit követem is vastagabban gázolok a létrehozott értékekben, mint ezeknél a csávóknál. 

Mondjuk sejtem az este mely koncertjeinek létszáma produkált az Alestrom színpada előtt nézőszámot és valahol minden érthetővé válik. A modern metálba oltott Coelho bölcsességek bevétele, mint Krisztus teste, "itt veletek együtt, egy fantasztikus este" bizony komoly spirituális szörf az érzelmek orkánján. Ami nyilván felkeveri a bendőben a sört, mint a lázadó évek elhervadó szerelmeinek emlékét, de mint tudjuk, ami bent ragad, néha nehezen talál utat kifelé, így ha magától nem megy, kell valami, ami átölel és meghánytat. De úgy rendesen...

A Rockmaraton azonban olyan, mint egy amerikai film. Néha elalszik a cselekmény, a poénok is bugyuták, de a végén mindig van happy end. A szervezők pedig ezt a pénteket is megmentették, méghozzá azzal, hogy megengedték, hogy próbára tegyük a lelkünk. Ami pedig elveszhet, az had vesszen, hiszen a metál az káosz és a metál az betegség. A Tormentor pedig harminc év után most létezik újra és elhozta erre a fesztiválra a legjobb koncertjét. Mi pedig, akik ott voltunk, szerintem mind fejet hajtottunk az amatőrből lett pesti black metal zsenik előtt. Akik, ahogy így élőben hallgattam a számokat, nem véletlenül lettek legendásak. Hiszen a nyolcvanas évek végétől, kis zenei képzettséggel is eljátszották már azokat a fekete esszenciákat, amikre a norvégok közül sokat, csak kicsivel később találtak rá. Ezért is és a hangzásnak köszönhetően is, igazi történelem óra volt ez a koncert. A hangzást ugyanis, csak mert már a huszonegyedik században járunk, nem turbózta fel a zenekar. Meghagyta olyannak, ahogy akkor szólt, mikor az Anno Domini és mondjuk a The 7th Day of Doom demók íródtak, ezekkel a nagyon erős nótákkal, amiknek a legjavát meg is kaptuk a bulin. Stílussal, méltósággal és pokollal kihímezve. Csihar Attila ugyanis nem tud hibázni. A neve egy ezzel az egésszel és személyes mágiája vitte is a bulit, de a feketében, elegánsan mögé állókon is sok múlott, hiszen zeneileg is hihetetlen feszes volt az egész. Hibátlan játékkal az a múltidézés, ami feladta leckét a jelennek is. A leckét és a mércét. Mert ez a black metál. Sorolhatnám a számokat, de igazából semmi sem hiányzott. Nagyon köszönet volt bennem, hogy ezt így láthattam egyszer. Azon pedig jót mosolyogtam, hogy mennyire stílszerű egy olyan banda koncertjén eképpen elköszönni, aminek múltja van, de jövője nincs: "Ha máshol nem, talán majd a túlvilágon találkozunk."

Addig azonban még történt és történni fog egy és más. Ez esetben például rögtön egy következő nap, ami viszont ez esetben tényleg a legutolsó. Ez szinte rögtön egy gyönyörű pillanattal kezdődött. Ugyanis szombaton, a helyszínre való megérkezésem után nem sokkal láttam egy tinédzser lányt sírni, miközben a Leander Kills egy lassút játszott. Ott és akkor meg is értettem, hogy ez a zene és a hozzáadott szövegek, mint az érzésekről szólnak. Hogy ezek azok a dalok, amiktől lehet érezni valamit. Ezért kicsit zavarban is voltam, mert én nem éreztem semmit, csak azt, hogy nagyon éhes vagyok és vissza kell mennem oda, ahol kézzelfogható táplálékok vannak, mert ezzel a sok instant hülyeséggel én nem tudok jól lakni. 

Azt viszont a Leander Kills végül még is bebizonyította, hogy utánuk még a Pokolgép is jól esik. Míg vártam a tépett malacpofás szendvicsre, egy darabig énekeltem is velük az első két lemezük dalait, de aztán elkalandoztam és elképzeltem, hogy a legaranyosabb büfés csaj tényleg saját kézzel tépte a témához az alapanyagot és ez az ábránd végül győzött, mert sokkal szexibb volt, mint a Pokoli Színjáték hatszáz hatvanhatodszor.

A Leander Kills, a malacpofa és a Pokolgép közé, majdnem el is felejtettem, azért éket vert egy jó Kill With Hate. Krisztiánék az utolsó napra maradtak és nyilván az Asphyx elé, valahol ők voltak érdemesek. Az energiákon pedig lehetett érzeni, hogy most kevesebb koncertet vállal a zenekar, mert olyan nagyon megnyomták érzésem volt, mikor belenéztem. Nem mintha bármikor lett volna igazán gyenge pillanat, de akkor is érezhető volt, hogy a budapesti zenekar most extrát adott. Hazai szinten, ezért is a toppon. Mert a death metál is lehet szerelem. 

Az igazi szerelem, azonban csak később bontott igazán virágokat. Három, a pornó világa mellett vastagon elkötelezett fiatalember képében, akik közül egyikük tangában jelent meg a rendezvényen. A Spasm ugyanis ilyen. Sikkesbe nyomják, őszintén és konzekvensen. A közönség pedig láthatóan már készült rájuk. Némi jelmez is volt a toalett pornó orgiához. Minden rakéta azonban most nem sült el. Fele akkora bulit sem csináltak a srácok, mint tavaly a Gutalax. Túl korán volt, vagy túl késő, ki tudja. Mindenesetre agresszív urat a színpad szélén megkímélték a színpad mászástól. Csóró már csak a látványtól is látványosan verték a vizek. Mármint idegi alapon.

A köszönetből pedig még nem fogytam ki a legelején. Bonin és Zsolti a két legnagyobb király ugyanis, akik egy pogót sem hagytak ki és mikor az Evil Invaders a húrok közé csapott is ők csalták be a körbe a körülöttük hezitálókat. Ez a zene nem mehet moshpit nélkül. Sajnáltam volna, ha az erős speed / thrash kavalkádra nem kapnak visszajelzést, de ez a két megemlített állat nem tud megállni, hogy az öreg metál isten tartsa meg ezt a jó szokásukat.

Közben meg ment a Tiamat bulija. Aki leraktak jó pár penge lemezt az asztalra és igazi ízek lehettek volna ezen a fesztiválon, de ez valahogy nem lett az, ami lehetett volna. Ismertem a sztorit, hogy tavaly beégett a banda a Brutal Assault fesztiválon, mert az énekes annyira szétküldte magát, hogy a bulija is szétesett nem csak ő, de gondoltam van ilyen és még egyszer biztos nem süti el. Hallgatva az első számokat azonban azt néztem, hogy olyan messze nem vagyunk attól, ami akkor volt. A gond még sem ez volt. Hanem az, hogy ezek a szomorú, de erős dalok tele vannak szenvedéllyel, a zenészek akik játszották őket viszont enerváltak voltak. Sótlanul játszva a szokásos setlistet. Igaz szenvedélyt pedig csak az utolsó két számnál éreztem, amikből az egyik természetesen a Wildhoney volt. Nem tudom a frontember vette-e át az utolsó napos fáradság érzéseit, vagy az semmilyensége ragadt rám, de kicsit lehozott az életről ez a koncert. Szóval visszamentem még egy szendvicsért. Addigra felkerült még egy műtetkó a büfés lányra, amitől jobban csak jobban rajongtam és talán ő is megszeretett egy kicsit, mert valahogy a második szendvics már sokkal vastagabb volt. Ez helyre billentett.

Mehettem megnézni a hollandokat. Asphyx. Avagy a vegytiszta régi suli és a vegytiszta rajongás találkozása. A maraton másik legfaszább koncertjén. Ahol kezdtek a régi szélsebes számokkal, amik totál érzésbe raktak. Egy kis baszakodás a hangzással és mikor rendben lett még pakoltak rá és pakoltak rá. Amit szerintem kurva jól csináltak, mert a közönséget se perc alatt megcsinálták. Így a duzzadó erő, old school death metal izom csak nőtt és szinte nem is játszottak lassú, doom hatásokkal átszőtt számaik közül csak a végén. Megcsinálták a poklot, megszorozták a poklot, majd szentimentális metál himnuszokkal búcsúztak el. Aranyosak voltak, szanaszét csavartak, megszeretgettek. Nem volt nagy színpad, nem volt nagy zászló, csak a lényegre szorítkoztunk. Nagyjából kétszáz százalékon. Köszönöm.

Ahogy a kilépő koncertet is. The 69 Eyes. Velük zártam a fesztivált. Amit nem tettem rosszul. Először a látványos dobos fogott meg, aztán egyre inkább ragadtak rám a nótáik is. Meglepett, hogy a hazai közönségben és itt maratonon is megvolt a bázis, akik fogták és jól fogták az egészet. Nőket láttam sminkelni a sötétben, miközben az énekes jól hozta a lebutított Sisters of Mercy vonalat, de azt elegánsan és stílusosan. Nagyon jól esett őket hallgatni, még ha számaikat és lemezeiket igazából én annyira nem is ismerem. Velük pedig a Rockmaraton megint csak kilépett kicsit a komfortzónán túlra, ami abszolút jó döntésnek bizonyult egy remek fesztivál utolsó napjára. Amit így borongós, de slágeres lötyögéssel zárhattunk.

Miközben egy darabig még hezitáltam, hogy megvárjam - e az Akelát, tavaly nagyon jókat nevettem azon, hogy Főnök betyárgatyában szórakoztatja magát, de végül úgy voltam vele, ha az Ossianba se néztem bele, akkor nem lenne fair. Pedig az Akela nagy faszaság. Nem veszi olyan komolyan magát. Zeneileg is rendben van. Élőben sem rezeg a léc. A végén kicsit lelazít. Prófétákkal viszont amúgy is tele vannak a hétköznapok, szóval nem tudom ki hogy van vele, de nekem ezzel az Igazi Szabadságról írt béna strófákkal ne gyere. Penge volt az idei év is, szépen szerettem volna elbúcsúzni és hogy egy - két megkerülhetetlen dolgot mégis sikerült kikerülni, ez ezzel a szombattal sikerült is. All Hail a Rockmaratonnak 2018 - ban is....

Mert a legnagyobb köszönet a szervezőknek szól természetesen, hogy a vörös poros vasváros peremén ismét összehoztak egy penge évet azoknak, akik csak ide jönnek el és akik viszont minden évben eljönnek, eljövünk erre a fesztiválra. Ahol a zenekarok és rajongóik is kurva jól tudják érezni magukat és ahogy elnézegettem, erre idén sem volt panasz. Szóval ez olyan családias dolog szerintem és egy tiszta wc, a legendás bandák, a tépett malacpofa és minden egyéb nyalánkság már csak habok a tortán.