Rögtön egy komoly csalódással indultam el a fesztiválra és ilyenre még nem volt példa a BA kapcsán. Nagyon örültem amikor bejelentették a Suicidal Tendencies fellépését, lévén az egyik kedvenc bandám, de a 0. napra került a koncertjük, amit elég későn jelentettek be a szervezők és mint annyian mások én sem kalkuláltam a 0. nappal, amikor szabadságot kértem, így maradt az eredeti, keddi indulás és az elszalasztott Suicidal koncert. Nem igazán dobta fel a hangulatomat, hogy így alakult, mert nincs annál rosszabb érzés, ha lemaradsz egy kedvenced bulijáról, ami ráadásul óriási lehetett a feltöltött videók tanúsága szerint.

Érkezés és a szokásos teendők után már a programfüzetet vizsgáltam, hogy mivel tudok vígasztalódni az első napon. Bemelegítésnek a lengyel Obscure Sphinx koncertjébe néztem meg, inkább csak kíváncsiságból mert a zenéjük behatárolhatatlan, amolyan "művész metal". Leginkább Zofia Fraś énekesnőt tudnám kiemelni, aki hatalmas átéléssel szerepelt mindvégig teljesen átadva magát a koncertnek. Nem volt megszokott circle pit, stb. pedig elég súlyos a zenéjük mégis inkább odafigyelést követelő, mint stagedivingra buzdító, ráhangolódásnak azért jó volt.

Az első napon az Armored Saint buliját vártam a lejobban lévén John Bush nagy kedvencem és az eredeti zenekara igazi kultstátusnak örvend. Ritka vendégek Európában ezért is számított kivételesnek a bulijuk. Sajnos az igazán nagy siker mindig elkerülte a zenekart, hiába készítettek fantasztikusan jó amerikai heavy metal lemezeket, na de milyenek élőben? Már rögtön az elején örömmel konstatáltam, hogy John Bush hangja nem kopott meg az évek alatt, ugyanúgy mennek neki a magas hangok is, mint régen! Az első 3 számot szünet nélkül szinte "egy levegővel" nyomták le és a basszusgitáros Joey Vera, akárcsak Bush, megállíthatatlan erő volt a színpadon, de a többiekre sem lehetett panasz pedig a kis színpad nem sok teret engedett. Úgy tűnt mindannyian élvezik a fellépést és a közönség is remeknek bizonyult pedig többség kb. akkor született amikor a zenekart alapították. John Bush hangja zseniális élőben, a Phil Sandoval-Jeff Duncan páros összjátéka pedig példaértékű. A rövidre szabott időbe mindössze nyolc szám fért bele, de igyekeztek, hogy a teljes munkásságukat lefedje a buli. Csúcspontok közé tartozott többek között a Reign of Fire és a Win Hands Down, amely alatt John teljesen spontán a színpad előtt álló securytis nyakába ült, aki vette a lapot és a színpad előtti árokban végigsétált az énekessel (sőt John az állványzatra is felmászott!), igazából az egész koncert (a rövidsége ellenére) hibátlan volt! Novemberben nálunk is fellépnek az A38-on, nem csak ajánlott, hanem kötelező a megjelenés!

A beharangozóban még azt írtam, hogy a Steve 'n' Seagulls lóg ki leginkább a fesztiválról, arra gondoltam, hogy egy kis lazításnak elmegy majd a tengernyi metalzenekar között csak kíváncsi lesz rájuk más is rajtam kívül. De jócskán alulbecsültem a népszerűségüket. A várakozásomat felülmúlóan sokan voltak a koncerten és már kora este igazi partyhangulat lett a nézőtéren a finneknek köszönhetően. Kilógnak vagy sem a nap (és talán a fesztivál) egyik adujának bizonyultak! A rock- és metalklasszikusok country/bluegrass verzióban egyszerűen ellenállhatatlanok még a legzordabb black metal rajongóknak is. Iron Maiden, Nightwish, ZZ Top, Rammstein és persze a Thunderstruck hatalmas közönségénekléssel ,mindezt persze nagyon profin, senkit ne tévesszen meg az imidzs és a külsőségek. Igazi nagybetűs BULI volt!

Belenéztem a Comeback Kid koncertjébe is, de nem maradhattam sokáig mert velük szinte egy időben kezdődött az Act Of Defiance és őket még nem volt szerencsém élőben látni. A Comeback Kid a hardcore leginkább alábecsült zenekarai közé tartozik, a kanadaiak könnyedén belakták a nagyszínpadot és a rövid számok miatt gyorsan pörgött a buli. Mielőtt továbbálltam azért egy kis ízelítőt kaptam belőlük, de úgy érzem igazán elemükben egy-egy klubkoncerten vannak. Fájó szívvel hagytam ott őket, de sietnem kellett a Metalgate színpadhoz, hogy ne maradjak le a másik olyan koncertről amire nagyon kíváncsi voltam, már csak a zenészek miatt is. Az első lemezük megjelésekor azt írtam, hogy minden nagyobb kísérletezés nélküli thrash metalt játszanak és ez sajnos a koncertre is igaz volt. Jónéhány későbbi thrash buli tükrében így visszatekintve meglehetősen izgalommentesnek találom az Act Of Defiance szereplését. Az egyéni teljesítményekkel nyilvánvalóan nincs semmi gond Chris Broderick gitáros elképesztő képzettségű, de igazából most sem hagy maga után mély nyomokat akárcsak a lemezeik hallgatása után (Összevetve a nem sokkal később fellépő Page Hamilton játékával ez még jobban kiütközött). A zenekar jól olajozott gépezetként működött, Henry Derek Bonner énekes volt a legaktívabb, amúgy mindenki hozta a kötelezőt. Nem volt ez rossz thrash buli, kellően súlyos volt, megvolt benne a húzás és az erő, technikailag pedig nem lehet belekötni. Azt vártam, hogy legalább élőben "odavágnak", de sajnos nem így történt, élőben is hiányzik "az a bizonyos valami". Nem írom le a zenekart, legközelebb is megnézem őket, ha lesz rá lehetőségem, mert nagyon tudnak zenélni, de karakteresebb dalokat kellene írniuk és akkor jobban működne az egész-élőben is.

Az Act Of Defiance után - túlzás nélkül -élet költözött a színpadra és a nálunk talán kevésbé ismert Wisdom In Chains zenekarral.. Klasszikus hardcore/punk, egyszerű kórusokkal, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki csatlakozzon hozzájuk. A Wisdom In Chains gyors, dühös és ha nem is újítottak nagyot a műfajban, tartalmazza az összes klasszikus hc/punk zenei fordulatot mégis az eredetiség érzését nyújtja, mert az egyik legjobb ember énekel benne, Mad Joe Black aki hatalmas hangerejével és karizmatikus megjelenésével tökéletes frontember. Először csak néhányan szálltak be a circle pitbe, majd lassan, de biztosan egyre többen csatlakoztak, a hangulat egyre fokozódott és itt találkoztam először az általam csak "evezés"-nek nevezett formációval a közönség soraiban. Ezt akkor dobják be amikor már tényleg tetőfokára hág a hangulat, láthatóan a zenekar is rendkívül jól szórakozott és élvezték a koncertet a közönség reakciójának köszönhatően. A Wisdom In Chains agresszívabb, dallamosabb és minden szinten emlékezetesebb volt, mint az előtte fellépő Act Of Defiance.

A '90-es évek egyik legelőremutatóbb bandája a Helmet Brutal Assaultos fellépése ugyanolyan egyszerű és közvetlen volt, mint egy klubkoncert, de ez a közvetlenség alapállás Page Hamiltonnál. Semmi felhajtás csak a katartikus és a nehéz riffek, amelyekről igazán csak így élőben derülnek ki, hogy mennyire fogósak, a Helmetnek határozottan jót tesz a nagyszínpad! Eddig csak klubkoncerteken láttam őket, de itt a felvonultatott technikának köszönhetően még súlyosabbak voltak, a hangzásuk tiszta volt és hangos. Semmi sem "ugrott rám", a hangsúly Hamilton atompontos riffelésén volt, és ezek a pontosságot igénylő csavaros témák nem indították be úgy a közönséget, mint a Wisdom In Chains, de a közönség egy emberként bólogatott a mélyre hangolt riffekre. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem volt jó a hangulat vagy nem volt lelkes a közönség, csak egészen máshogyan hatott ez a zene mint a thrash vagy a hc (azért a Wilma's Rainbow, Milquetoast, Just Another Victim (!) megmozgatta a közönséget). A koncert első részében a dalok között nem volt túl sok interakció, de amikor végül a közönséghez szól Hamilton remek a humorérzékkel teszi. A régi és új dalok közül a legnagyobb sikert a Betty és a Meantime számai aratták, közben Hamilton "varázsolt", az erősítőjéhez dörzsölve a gitárt lehetetlen hangokat csikart ki belőle. Lazán és tökéletesen pontosan zenélték végig a bulit, az egész zenekaron látszott, hogy jól érezik magukat, a koncert után pedig ismét kiderült, hogy Page Hamiltonnál szerethetőbb zenésszel ritkán találkozni (de ez a zenésztársaira is igaz), koncerten zseniális, a meet&greeten pedig szinte mindenkivel váltott néhány szót.

A Gojira kezdetéig volt egy kis időm és mire visszaértem a színpadhoz már hatalmas tömeg várta a zenekart. Mióta utoljára láttam őket a Gojira szintet lépett és akár a régi nagyokkal is összehasonlítható a koncertjük. Már régen maguk mögött hagyták a családias A38 koncerthez hasonló szintet, ez egy profi gépezet, persze egy fesztivál-headliner zenekartól az elvárások is magasabbak. Ettől persze nem vált lélektelenné csak sokkal-sokkal látványosabbá, a zene és a hozzáállás maradt a régi, Joe Duplantier továbbra is mentes az allűröktől és a látvány nem vette át a főszerepet a zenétől. Hosszú intro után az Only Pain súlyos hangzása szinte letaglózó volt és a buli első részét ők is szinte "egy levegővel" játszották le. Joe Duplantier nem is beszél sokat és a kimondottan látványos fényjátékot, valamint a vetítést leszámítva nincs körítés csak atompontos gépezetként játszanak. Azért a közönség közé dobott felfújható bálnák jócskán feldobták a hangulatot! A program nagyban a Magma lemezre épített és nem tudnék csúcspontokat kiemelni, mert leginkább egységes egészként érdemes a koncertet kezelni. Végig Joe Duplantier volt a középpontban (lévén frontember ez azért nem meglepő), pedig a koncertet jóformán végigheadbangelő Jean-Michel Labadie és a végig mosolygó Christian Andreu is figyelmet érdemelnek, a hangszeres teljesítmény mindegyiküknél kiemelkedő, Christian és Joe kettőse akárcsak Mario Duplantier dobos egyedi játéka. A zenekar már a felsőbb liga felé közeledik, aminek nagyon örülök csak azt sajnálom, hogy ebből következőleg valószínűleg nem láthatom őket olyan klubkoncerteken mintm amit az Explosia klipjében örökítettek meg és nem fog tőlem karnyújtásnyira játszani ez a négy remek zenész.

A Gojira zúzása után a Paradise Lost koncertjét meglehetősen sótlannak találtam, pedig a csapat láthatóan és hallhatóan jó formában van. Aki már látta őket élőben ezelőtt, azt túl sok meglepetés nem érheti, hogy Holmes hangulatfüggő és kifoghat egy rosszabb napot, amin nincs kedve az egész felhajtáshoz. Itt most nem történt hasonló, de ez akkor is csak egy átlagos buli volt. Eleve nem vártam tőlük nagy pörgést, de úgy érzem hozták a kötelezőt és semmi több. Leginkább Gregor Mackintosh és Aaron Aedy gitárosokra volt érdemes figyelni, Aaron volt talán a legaktívabb az egész koncert alatt és élvezte a fellépést, Gregor pedig a szólói miatt érdemelt kiemelt figyelmet de az Adrian Erlandsson helyére került Waltteri Väyrynen dobos játékára sem lehetett panasz, de Nick Holmes szerintem helyenként erõtlen éneke csökkentette az élvezetet, azért a Medusa album doomosabb zenéje (From the Gallows, Blood & Chaos) maradéktalanul átjött élőben. Ha nem is volt életem koncertje jól szórakoztam.

FOTÓK: JELENA JOKOVLJEVIC. További képek ITT.