Ez a nyár tényleg olyan volt, mintha a sivatagban töltöttem volna az időmet Budapest helyett. Azon kívül, hogy éjjel nem lehetett aludni a meleg miatt, nem sajnálom az időjárást, mert tökéletesen passzolt a stoner zenéhez ez a sivatagi meleg. Így az augusztus végét nem is tölthetném mással, mint Brant Bjorkkel és az új albumával, a Mankind Woman-nel.
Tavaly az A38-on bebizonyította az öreg stoner, hogy a zöldség fogyasztáson kívül máshoz is ért, ha éppen nem a Vista Chinoban püföli a dobokat (már esedékes lenne egy újabb Vista koncert itthon, még akkoris, ha januárban jön Garcia) Az a koncert mélyen beleégett a memóriámba, ugyanis a puli kutyát megszégyenítő hajzuhataggal rendelkező Brant és cimborái olyan bulit toltak, amiről elégedetlenül senki sem ment haza. Ennek hatására nagyon vártam az új albumát, és lám itt van a Mankind Woman.
Tisztázzunk valamit már most az elején, ezt a desert rockot nem azért ülsz le hallgatni, hogy egy az egyben rá koncentrálj és minden mást kizárj. Nem, ez tökéletes laza haveri beszélgetésekhez, vagy esetleg aláfestő zenének, ha otthon molyolsz valamit. Ezzel a maga nemében nincs is baj. Számomra Brant zenéje soha nem CD-n jött vissza, hanem sokkal inkább élőben, és ez most is érződik. Egyből megkínál minket a csajszi egy csokoládéval, amitől látjuk egyből, hogy ez az album sem fog kilógni a sorból.
A hangzás tökéletesen fuzzosított, torzított, dallamos muzsika. A srácok nem akarják megváltani a világot, nem is próbálkoznak vele, de nincs is ezzel semmi baj. Azonban mégis van egy-két dal, amit érdemes megemlíteni. A wah pedállal igencsak bőven megbolondított, a lemez címét is adó Mankind Woman, egy tipikus olyan dal, amit egy átlag „stoner” arc szeretne szívesen felvállalna. Nagyon jól el lett találva a dal hosszúsága, hogy ne csapjon át az unalmas riffelgetésbe, mellette pedig kapunk egy kis old school Rolling Stones ízt, illetve én ezt éreztem. Azonban mégsem ez a kedvenc dalom a lemezről, hanem sokkal inkább a Somebody. Ezt a dalt úgy tudnám elképzelni, hogyha a The Doors film alatt, nem Doors szólna, akkor oda tökéletes lenne. Sőt, akkor csak ez mehetne alatta. Biztos vagyok benne, hogy Morrisonék is hasonló elszállást érezhettek. Az egésznek van egy olyan kicsit pszichedelikus, sivatagi, utaztató, indiános lüktetése. A legjobb dal a lemezen, nincs vita. A harmadik dal, amit meg nem értek, hogy lehetett a lemez végére pakolni az a Nation Of Indica. Az előbb dumáltam a totális elszállásról, ha az volt a totális elszállás, akkor így az utolsó dallal karöltve fognak minket és kilőnek a világűrbe, hogy onnan kémleljük az Amcsi sivatagot. A torzított ének és a totál „káosz” annyira megtépi az agyadat, hogy utána kétszer is lábat törölsz mielőtt újra belépsz a föld légterébe.
Valójában nem rossz ez album, sőt nagyon is tetszik, de ahhoz meg nem elég kiemelkedő, hogy az év lemezei közt emlegessük. Sőt még azon is elgondolkodnék, hogy megvegyem-e vinylen. Annyira extrát nem ad, mint egy Kyuss, de ez nem is meglepő. Az viszont már kicsit fájóbb pont, hogy Garciának akadnak jobb dalai szólóban (Homme-ra direkt nem térek ki, mert egyszerűen, nekem nem teszik, amit csinál) Ha választani kellene, akkor azt mondom, hogy legyen megint Kyuss, ha pedig van B opcióm, akkor sok élő bulit szeretnék látni, mind Branttől, mind Garciától, mert azok jobban ütnek, de így sem vagyok csalódott. Azt kaptam, ami a csomagolásra volt írva. Béke, Szeretet, Metal
