Bizton állíthatjuk, hogy Apollón fiai eredetileg augusztusra lekötött koncertjének új időpontjával a míves dallamos muzsika hívei még jobban jártak – már amennyiben nem okozott gondot nekik a korai kezdés –, hiszen így nem csupán a már számtalan formációban (s ezekkel hazánkban is) megfordult, extraklasszis tagokból álló ötöst láthatták, hanem egy másik emblematikus egyéniség fellépése is emelte az est fényét.
Valójában persze utóbbi igazodott az előbbiekhez. Az átszervezés folytán Kip Winger előadása megrövidült, de kétségkívül teljes értékű műsorról beszélhetünk. Ezúttal nem az itthon már többször megcsodált egy szál (jellegzetes kékeszöld színű) gitár és egy szál ének összeállítású egyszemélyes show-t kaptuk, mert jelen volt Robby Rotschild ütős, aki Kip szólólemezein is játszott. Itt vokálokkal szintén hatékonyan támogatta a főszereplőt.
Egy akusztikus est, ahogy eddig tapasztaltam, a kisebb helyeken működik igazán, mivel a zenész és közönsége közötti kontaktus úgy tud a legközvetlenebb módon megvalósulni. Kip azonban, gyakorlott színpadi emberként, a Track szabadtéri pódiumáról is a tőle megszokott lazasággal és szellemességgel kommunikált az egybegyűltekkel. Még némi együtténeklésre is rá tudta bírni a hallgatóságot, amiben bizonyára közrejátszott a Can’t Get Enuff alatti, zseniálisan önironikus kiszólása: „Keményen dolgoztam ám ezeken a szövegeken – miután lenyúltam a Bad Companytól!..” Nem tudni, spontán vagy előre megbeszélt húzás volt az addig a közönség soraiban álldogáló Dino Jelusić (Animal Drive, Trans Siberian Orchestra) vendégszereplése a Miles Awayben, de tény, hogy ennél már csak akkor sülhetett volna el emlékezetesebben a dolog, ha a közben „lesifotósként” buzgólkodó Jeff Scott Soto is mikrofont ragad…
A hangsúlyt ismét a Winger-munkásságra helyezte emberünk, s a hajdani MTV-slágerek mellett nagyszerűen megfért a Who’s the One, a Rainbow in the Rose, és ugyanennek a mélyebb, elmélkedős vonalnak a folytatásaként az Ever Wonder a legutóbbi albumról. A szólótermésből a Songs from the Ocean Floor két tétele, a nyitó Cross és a közel-keleti motívumokban gazdag, instrumentális Free hangzott el. Mondanom sem kell, elhallgattam volna a mestert egy óránál tovább is, ám ezzel együtt újfent meggyőződhettünk arról, micsoda szív-lélek előadó Kip Winger. Amellett, hogy még mindig óriási a hangja, és lételeme a zenélés.
A Sons Of Apollo bemutatkozó albumát is a lenyűgöző zeneisége miatt üdvözöltem. Más kérdés, hogy egylemezes csapatként a társaság nem támaszkodhat kizárólag a Psychotic Symphony anyagára (noha teljes egészében eldöngölte), valamivel tehát fel kellett duzzasztaniuk a játékidőt két órára. Nos, pontosan így is tettek. Hogy mi mindent vezettek még elő? Nem akarjuk kitalálni? Hangszeres szólókat és feldolgozásokat, bizony.
Az élő show ugyanazt a kötöttségek nélküli, felszabadult örömzene-hangulatot volt hivatva visszaadni, amely a lemezen is maradéktalanul átjön. Nem az a lényeg, hogy a korongot és a koncertprogramot is nyitó God of the Sun és a Signs of the Time együtt több mint negyedórát tesz ki, hanem hogy mindkettő telis-tele van pazar témákkal, izgalmas váltásokkal – a klasszikus rocktól a Dream Theatert idéző megoldásokon át egészen a mélyen dohogó modern riffekig szinte minden, amit el lehet képzelni – és nem utolsósorban fogós dallamokkal. Így aztán mintha csupán néhány pillanat alatt pörgött volna le a két monstre nóta, valamint utánuk a Divine Addiction, amely éppen azokat az időket, nevezetesen az 1970-es éveket (azon belül, nem is leplezett módon, a Deep Purple-t) idézi, amikor még abszolút mértékben ez a szabad felfogás hatotta át a dalírást és a bulikat a rock műfajban. Szóval fergeteges indítás!
A muzsikusok színpadi akcióját figyelve pláne nem törődött az ember az idő múlásával. A billentyű-arzenáljához kötött Derek Sherinian nyilván kevésbé volt aktív, és a duplanyakú bőgővel nyomuló Billy Sheehan sem tolta magát állandóan előtérbe, viszont a dobok mögött folyamatosan bohóckodó Mike Portnoy és a lelőhetetlen Jeff Scott Soto helyettük is villogott, ráadásul Ron „Bumblefoot” Thal gitárost (ugyancsak kétnyakú hangszerrel) szintén engedték érvényesülni rendesen. Utóbbi a magas vokálszólamokról is gondoskodott.
JSS-t, mondjuk, nem lehet eleget méltatni, akárhányszor is írtunk eddig róla. Noha legtöbbször kisebb-nagyobb klubokban láttam eddig – olykor siralmasan gyér létszámú publikum előtt –, minden alkalommal megállapítottam, hogy a fickónak arénákban kellene fellépnie, mert egyenesen arra született, hogy ezreket szórakoztasson. Most sem kellett csalódnunk benne, ugyanúgy hozta a formáját. Hol a banda másik frontemberének számító Mike-kal, hol meg Bumblefoottal együtt (a leggyakrabban legalábbis velük) ökörködött egy jót, a Signs… utolsó refrénjében egyenesen Ront énekelte meg pár sor erejéig. Akár az adott pillanatban született ez, vagy bármelyik másik poénja, tőle mind teljesen spontánul hatott. A konferálására is tökéletesen igaz mindez. Soto a legidétlenebb közönségreakciókat is azonnal, csípőből visszalőve és tréfásan reagálta le, ahogy a nagyérdeműt megénekeltetni vagy bemozdítani sem esett nehezére. Ütemes tapsolás alap, és a léghangszerek is sokaknál előkerültek, bár attól mindenkit óva intett az énekes, hogy Billy eszelős basszusfutamait próbálja ily módon imitálni…
Ja igen, jöttek itt további zenei csemegék is!.. A műsor derekára a saját szerzemények mellett beérkeztek a már említett feldolgozások. Elsőként a Mike és Derek közös Dreames múltjából származó Just let Me Breathe, amelynél a kivetítő falon a Falling Into Infinity borítójának egy ötletesen aktualizált változata jelent meg, és amelyben Shannon Hoon helyett Chris Cornell nevét hallhattuk. Jeffből később a próféta szólt, amikor nagy példaképe, Freddie Mercury emléke előtt tisztelgett (így van, The Prophet’s Song!), amit még egy Queen-dallal, a Save Me-vel toldott meg, ebből bontakozott ki utána az Alive. Ezt követően azonban bejelentette, hogy muszáj innia egyet, és ahogy eltűnt a deszkákról, olyan hangszeres orgia következett, hogy csak lestünk! A Rózsaszín Párduc főtémája viccnek elment, jóllehet mindennek lehet nevezni, csak rögtönzöttnek nem. Ám itt a csapat átesett a ló túloldalára, mert nem elég, hogy egymás után adagolták a tíz perc fölötti Opus Maximust és a Figaro’s Whore-t, de mindezt megfejelték egy Derek-féle billentyűnyüstöléssel. Ez így már sok volt a jóból. Haragudni persze kár ezekre az arcokra emiatt, egyszerűen tudomásul kell venni, hogy a hangszeres bűvészkedés náluk életfunkció. Legfeljebb abban bízhatunk, hogy a következő lemezhez kapcsolódó turnén mértéktartóbban bánnak majd az ilyen show-elemekkel – feltéve, ha lesz következő lemez. Mindenesetre valóságos megváltással ért fel a Lines in the Sand Jeff és Ron zseniális váltott énekével, bár eleve ez az egyik kedvenc nótám a Falling…-ról. A ráadásban Bumblefoot tekerése szerencsére megmaradt az elviselhetőség határain belül, majd a Van Halen And the Cradle Will Rock…-ja alatt JSS egyszer csak a közönség között bukkant fel, a Coming Home-ban pedig még egy utolsó közös éneklést vezényelt le a színpad széléről, mikrofon nélkül.
A művészetek mennyei atyja összességében büszke lehet gyermekeire, a zenéjüknek hódolók számára pedig – a túlzásba vitt instru blokk és az arányokat tekintve kissé billegős hangzás ellenére – isteni kényeztetés volt a koncert.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
