Elkésett beszámoló. Annak fényében meg pláne, hogy több, a stílushoz passzoló, rockzenét kedvelő és népszerűsítő csoportban is olvashatjuk: “az erről bezzeg senki sem fog írni, meglásd” vagy “miért nem ezt reklámozzák” kezdetű sorokat - és ezekkel a kijelentésekkel alapvetően egyet is lehet érteni. Talán pont ezért van értelme kihozni csütörtökön egy hétfői élményt, mert az utóbbi idők legfelejthetetlenebb fellépésévé vált a Walking Papers budapesti koncertje.

A világnak erre lenne szüksége - gondoltam közben és a koncert után is. Erre a zenére, és fekete pontot, megrovást mindenkinek, aki a rockzenét, az élő zenét elássa a föld alá, mert nem trendi, még akkor is, ha titokban, otthon ő is ezt hallgatja. És igen, nagyon szerencsés volt mindenki, aki rászánta az időt arra, hogy hétfő este kapjon valamit, ami VÉGRE nem nosztalgia, nem tribute, hanem egy velünk/velük egykorú, egy generációban élő ember érzései, gondolatai, aki pont csak annyival áll a hallgatósága felett, hogy személyesen ismeri azokat az ikonokat, akiken felnőttünk, de nem akkora sztár, hogy elérhetetlen legyen. És aki pont le tudott jönni a közönségbe.

Az este előzenekara az Ozone Mama volt, akik minimum az egyik legjobb választásnak bizonyultak az estére, mivel az ország egyik legprofibb, saját, a vintage rock (os) stíluson belül pedig simán a legjobb rockzenekara. A banda ugyebár átesett egy énekes cserén és azt kell mondjam, minden tiszteletem Szeleczki Dávidé, hogy ilyen lazán és lelkesen állt ki, és jól érzékelhetően mindent megtesz azért, hogy működjön ez a dolog, pörög-forog, jelen van, hangban pedig nagyon ott van, és tudjátok mit? Nyugodtan mondhatjuk, hogy jelenleg az egyik legjobb rock frontember az országban, még akkor is, hogy nem tettem túl magam Székely Marci távozásán, és akit nyilván nagyon szeretnék, szeretnénk újra hallani valahol. Viszont ebből a hétfő estéből egyértelműen kiderült az is, hogy miután megvan a kiadó, megvan a minőség, jöhet az ezerszer nagyobb média hátszél és igazából Dávid felbukkanása simán jelentheti azt, hogy a világszínvonalú és amerikai színvonalon is feelinges zenei alapra rákerüljön valakinek az egyedi személyisége, a saját érzései, gondolatai, vágyai és ha kell, a sötétsége is.

És jött a Walking Papers

Nem fogok hazudni: nem igazán hallottam erről a erről a zenekarról, amíg Pintér Miki és a Grungery szépen becsempészte a mindennapjaimba. A koncertvideókat nézve meg is győződtem róla, hogy nem fogok csalódni: nyilvánvaló volt, hogy bárkivel is koncertezik éppen Jeff Angel, ezt a szexi, torzított bluesos alapú rockot kisujjból fogják hozni, mindezt megspékelve a frontember érzelmes előadásmódjával és intelligens, kitárulkozó szövegeivel inspiráló élmény lesz. 

Csakhogy, ami ezután következett, arra nem számítottam. Ugyan megvolt a dögös rock n roll, de annál sokkal több is: az egész buli mindemellett hihetetlenül intim, őszinte, ( hülyén hangzik, ha azt írom, barátságos?) volt. Megkaptunk mindent amit szeretünk a rockzenében a súlyos, “nekimegyek az éjszakának” riffektől, a lebegős “elmerülök a kábulatban” hangulatig.

Persze ezt a stílust más bandáktól is halljuk. Amiért ez a koncert szerintem legendás élményként fog megmaradni az összegyűlt emberekben az két dolog. Egyrészt a hitelesség. Minden egyes hang, a szaxofon szólóktól a legapróbb gitárnyújtásig olyan volt, amiket sokan szerintem így egyben még nem hallottunk egyetlen koncerten. Az igazi egyszerre dögös, bölcsen játékos, a dolgok elmúlásával bátran szembenéző nagybetűs rockzene. Olyan zenészektől, akik pontosan tudják, hogyan lehet egyetlen, pont jókor pengetett hang, visszafogott ritmus is “virtuóz’.

A másik extra pedig a frontember elképesztően nyitott, barátságos előadásmódja. Nyitott volt, közvetlen, de nem tolta túl, nem lett haverkodó. Kitárulkozó volt, őszinte, de nem a szenvedő, fájdalmas típusból. Úgy tudnám a dolgot leírni, mintha Mark Lanegan nyitottabb, bulizós, de ugyanolyan mélységet rejtő testvérét láttuk volna.

Úgy éreztem, a tagok tényleg jól érzik magukat, sejthetően ez a turné egyik top koncertje volt, legalábbis remélem, hogy ebben az általában folyamatosan vetítő világban a tagok arcán látható lelkesedés valódi volt. Nem is remélem, bátor leszek és elhiszem.

FOTÓK: BODNÁR DÁVID / A38 Hajó. További képek ITT.