Amikor megtudtam, hogy lesz Sinsaenum koncert annyira nem pörögtem a dolgon, aztán jött az új album, a Repulsion for Humanity személyében. Innentől kezdve biztos voltam, hogy ott leszek a Dürerben azon az estén. Utólag úgy látom, hogy az év egyik legjobb döntését hoztam meg koncertlátogatás szempontjából.
A hosszú munkanap után, úgy voltam vele, hogy a német Critical Mess annyira nem érdekel, de mégis sikerült odaérnem mielőtt kezdtek. Nem voltunk túl sokan a death metalt játszó zenekar előtt, de engem mégis meggyőztek. Ilyen kis létszám előtt is hatalmasat alakítottak, noha vannak még hiányosságai a bandának. A közönséggel való kommunikáció, illetve a színpadi jelenléten van mit csiszolni, de a jövőben ettől függetlenül lesz helyük a koncerttermekben. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy a színpadon kívül mosolygós Britta torkából, hogy jön ki ilyen hörgés. Nagyon durva és magával ragadja az embert, olyan körülbelül, mint amikor először hallasz Arch Enemy-t (a régit) és ledöbbensz, hogy csaj az énekes. Azt a kevés embert, akik végignézték őket, biztos, hogy meggyőzték.
A Hatesphere-től ellenben én sokkal többet vártam. Rövid átszerelés után jött a zenekar, akik a színpadon nagyon együtt tudnak mozogni, nagyon érzik, hogy mi van, de valahogy mégsem tudott megfogni az egész. Vannak király témáik, de az első húsz perc után már ismered kb. a dalokat. Az énekes Esse meg számomra egy botrányos frontember. Nem tudom egyszerűen komolyan venni, de hogy poénnak kezeljem a srácot, ahhoz meg nekem egyszerűen túl elcsépelt. Ettől független a zenekar remekül szólt, és már többen voltak rajtuk, mint a nyitó bandán, de mégsem rájuk volt kíváncsi a nagyérdemű.
A Sinsaenum egy igazi supergroup bárki bármit mond. Némi csúszással indítottak, és Joey szó szerint felmászott a színpadra. Itt pillanatra megforudlt a fejekben, hogy vajon minden rendben lesz-e az estével, de nem kellett aggódnunk. Ellenben a zenekar aggódhatott, mert amikor elkezdődött a koncert, akkor alig lézengett bent valaki a teremben, amúgy az előzetes elvárásokhoz képest nagyon kevesen voltunk. Ez a buli simán elfért volna akár a kisteremben nagyon zsúfoltan, a középső teremben pedig nagyon kényelmesen. Ettől független, hogy ennyire kevés embert én még nem láttam a nagy teremben a zenekar maximálisan helytállt.
Sean számomra egy olyan arc, akiről nehezen veszed le a szemed. A merch pultban ő köszöni meg, hogy eljöttél, de a színpadon a derékig érő szakállas csávóba eszedbe nem jutna belekötni. Tény, hogy a zenekart főleg két ember miatt jönnek el az emberek megnézni. Ezzel lehet vitázni, de azért Joey mégis csak a Slipknot volt dobosa, de róla beszéljünk egy kicsit később. A setlist eleje az új lemezre volt felhúzva jó részt, így kaphattuk meg például a szöveges videóval rendelkező I Stand Alone-t vagy a Final Resolve-ot. Az volt jó a koncertben, hogy mind a két megjelent albumról kaptunk dalt, sőt még egy Melvins feldolgozást is kaptunk a Hooch személyében.
Az utolsó két szám erejéig természetesen Csihar úr is csatlakozott a társasághoz, így tényleg teljes volt a sztárparádé. Nem vagyok oda a hatalmas szólókért és az atom technikás gitártémákért, de Frédéric Leclercq-ről csak akkor tudtam levenni a szemem, ha éppen Joey-t bámultam. A csávó olyan könnyedséggel tolja a legnehezebb témákat is, hogy az valami hihetetlen. Minden erőlködés nélkül eltol mindent, akár a lemezen, nincs slendriánkodás. És akkor jöjjön Joey. Látszik rajta az idő múlása, és lehet bárki, bármilyen nagy Slipknot fan, Joey már abba a zenekarba nem férne bele. Noha rendkívül ügyel arra, hogy a színpadon végig metal villázon a rajongóknak, és vicsorítson, a játéka már nem a régi. Ha egy tökös groove-ot kell ütni annak oda vág rendesen, de ezek a blast beat-ek és az atom gyors részek nem mennek úgy. Néhol meg-meg akad, pláne akkor, ha belefeledkezik a mutogatásba. Ettől független egy marha nagy élmény látni őt két méterről, és ahogy mondtam, oda tud pakolni bizonyos témáknak rendesen.
Amikor azt mondták, hogy kijönnek a merch pultba dedikálni nagyon meglepődtem. Marhára nem ezt vártam, főleg azután, hogy volt meet & great (ugye, hogy nem kell ezért fizetni?). Azt vártam, hogy szigor lesz, és morcos lesz a törpe kapitány (igen, jogom van ezt írni, mert még nálam is alacsonyabb, ami azért lássuk be, nem egy egyszerű feladat). De nem volt morcos, mosolygott, kedves volt és még a Slipknot-os dolgokat is aláírta bárkinek, váltott két –három kedves mondatott és sorra állt be a selfiekhez. Biztos, hogy nem egyszerű lelkileg feldolgozni, hogy pár éve, még hatvanezer embernek játszott ma meg mondjuk száztizenötnek, de maximális tisztelet, hogy ezt így tolja. Hogy nem bevonul a turné buszba és azt szajkózza, hogy a rajongókért élt, aztán eltűnik….
Eszméletlen nagyot csalódtam pozitívan, és remélem, hogy itthon nagyobb közönség előtt is meg tudja mutatni magát még a zenekar! Köszönöm azoknak az arcoknak, akik eljöttek és végig ordítottak minden szám végén. Béke, Szeretet, Metal
FOTÓK: Valentin Szilvia, Shockmagazin.hu
