A The Ocean egy különleges zenekar. Amellett, hogy a zenéjük is rengeteg forrásból táplálkozik, nem félnek attól, hogy a szövegeknek is jelentést, történetet, hátteret adjanak. Csináltak már albumot a korai földtörténetről, a Nap- és emberközpontú világkép kritikájáról, a tenger mélységének szintjeiről, azaz csupa-csupa érdekes, okos témáról és még a korai, nyersebb korongok bimbózó progresszivitásáról nem is szóltunk. A németek most ismét a földtörténetet vették górcső alá, azon belül is ott vették fel újra a fonalat, ahol a tíz évvel ezelőtti lemez, a Precambriannel abbahagyták, azaz most a fanerozoikum korszakának első részét, a paleozoikumot tálalják fel nekünk fogyasztásra. Jó ízléssel, többszöri alkalomra!
Lehetne most itt fárasztó kiselőadást írni, hogy mikor, melyik földtörténeti időszakban mi történt, mi ihlette a dalokat, de 291 millió év nem kis idő, ráadásul minden infó ott van a dalszövegekben, vagy éppen a Wikipedián, utána lehet nézni ennek a nagyon is érdekes, változatos, jelentős érának. Ha meg kicsit lustábbak vagyunk nincs kedvünk kutakodni, akkor is biztosan mindenki találkozott már ezekkel a szavakkal: kambrium, ordovícium, szilur, devon, karbon, perm. Na, ezekről, ezeknek a történetéről van szó az itt, teljesen hangulathoz illően megzenésített bő háromnegyed órában.
Amelyben elsősorban az az érdekes, hogy a The Ocean már milyen szinten mesteri szintre fejlesztette a sludge alapú pszichedelikus progresszív zenéjét! Az egészbe nagyon nehezen lehetne bármilyen irányból is belekötni, mert mindig történik benne valami, szó szerint képszerű a teljes zenei világa. Ilyennel pedig nem sűrűn találkozik az egyszeri metalos, ugyebár.
Robin Staps főnök, gitáros ráadásul nagyon jó vásárt csinált akkor, amikor leszerződtette Loïc Rossetti énekest; a srác ha kell, kiüvölti a belét, ha meg azt követeli meg a mondanivaló, vagy az aláfestés, akkor pedig olyanokat énekel, amiket sokan megirigyelnének. Nem, nem egy brutálisan hatalmas énekesfenomén, mégis jobb, mint a mezőny nagy része, mert a témái teljes mértékben azt adják, amit kér a fülünk - szó szerint átéli a zenét a témáiban, érezhető, hogy van szív, van lélek mögötte, mindent kiél az adott pillanatban, abban az adott témában.
Abba a zenében, amelyben a súly mellett az elszállások is ugyanúgy megtalálhatók és amelyik sokadik hallgatásra sem válik unalmassá. Mondjuk ezt a szívességet az eddigi lemezek sem tették meg nekünk és ezt a kidolgozottságot, önmagukkal szemben támasztott igényességet tartom a The Ocean legnagyobb erényének. Elég csak a lemezek fizikai kialakítására gondolni. Láttatok már tőlük csúnya albumot? Ráadásul ezt a kiadványt még speckó box-szettben is meg lehetett vásárolni, a CD-s verzió remélhetőleg a napokban már nekem is itt fog mosolyogni a polcon.
Mert igen, már előre éreztem a bizalmat a csapat legújabb munkája iránt, ami nem kis fegyvertény, akármelyik zenekart is nézzük a terepen. Mivel még nem csalódtam egyik kiadványukban sem, úgy éreztem, ezt meg kell hálálnom ezt nekik. Egy percig sem bántam meg ezt, egy pillanatig sem volt az az érzésem, hogy vajon tényleg megérte-e az anyagi befektetést a cumó. Mert ahogy meghallgattam a végeredményt, egy olyan mosoly kerekedett a számra, amit csak kevés csapat tud elérni. Az egész album egy szó szoros értelmében vett utazás, amelyben ott van az adott kor alaphangulata, néhol szinte látni a fejlődő élővilágot a szemünk előtt. Bizony! Ráadásul nálam plusz hatalmas pirospont a devon korszakot bemutató dalban a Katatonia énekesének, Jonas Renksenek a szerepeltetése. Ha két kedvenc csillag összeáll, abból általában két dolog sülhet ki: mindent elsöprő robbanás, vagy... hát, kaki (lásd: Korn + Corey Taylor). Az urak nem voltak egyáltalán felelőtlenek, így a bánatmetal legenda hangja alá is egy olyan dalt kovácsoltak, amely csak öregbíteni tudja mind a két fél hírnevét. Mondjuk ez egy olyan album, hogy bárki, bármelyik résztvevő büszkén mutogathatja majd az ismerőseinek. Az én gyűjteményemnek is kiemelt darabja lesz, az ziher. És még ott van ezen kívül hat dal, ebből egy intro és egy átvezető, azokról is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Tényleg hihetetlen, hogy hogyan csinálják ezt.
Szóval rövidre zárva a gondolatot, a The Ocean tehát ismét nem tudott hibázni, kíváncsi vagyok, vajon valamikor fognak-e. A Phanerozoic I: Palaeozoic méltó folytatása lett mind a tíz évvel ezelőtti, tematikában kapcsolódó albumnak, mind úgy általában a csapat egyre teljesebb, igényesebb életművének. Hatalmas mértékű gondosság, súly, mondanivaló szorult bele ebbe az alkotásba, amely büszkén fog ott ragyogni az év legjobb lemezei között, legalábbis nálam biztosan. Aki szereti az összetett, súlyos, de abszolút az igényesség mezsgyéjén masírozó, többszöri alkalommal sem lapuló, az odafigyelést maximálisan megháláló zenéket, az már most kattinthat a lenti videóra, melyben a teljes korong csekkolható - ha eddig nem tettétek volna meg. Aztán november 16-án tali a koncerten, amely FIGYELEM, új helyszínre, az Analog Music Hallba került!
