Gyönyörű nap volt egy breakdown-okkal előkészített üvöltözésre. Ahogy a villámgyorsan jött tél hideg estéjén rángatott a vacogás az Akvárium felé, azon gondolkodám, már az előzenekarok tekintetében elképesztő masszív bulinak nézünk elébe. Ennélfogva eleve virgoncan érkeztem a helyszínre, arra azonban én sem számítottam, ami ott várt.
Megkíséreltem a bejutást a NagyHall-ba, de a karszalagos lányok közölték, hogy nem itt, hanem arrébb fáradhatok be. Mentem hátrébb amerre mondták, amott az ajtó felett “VIP” felirat díszelgett. Külön kapu, külön ruhatár, külön bár, majd egyszeriben a páholyban találtam magam. Én kérek elnézést. Szóval fogtam magam, levágódtam egy díványra épp szemben a színpaddal és baromira élveztem a helyzetet a karzaton. Bámultam a gyülekező embereket alant, közben elhelyeztem a söröm a mellettem lévő kisasztalon. Garçon!
Az estélyt a francia Betraying the Martyrs nyitotta, deathcore kategóriában. Jót tesz a közérzetemnek, amikor már az előzenekar érdekes, önmagában egy élmény, nem csupán időteremtő tényező még egy kört inni meg a klub előtt blázolni.
A Betraying the Martyrs egy intenzív ordítással ver bele az Akváriumba minket. Nem kevesebben, mint hatan alkotják formációt. A súlyos riffeket, nyers vokálokat, dallamos tiszta ének töri meg, melyeket Victor Guillet billentyűs csodálatos pontossággal hoz. A tagok veszettül sokat mozognak a színpadon, folyamatosan ugrálnak, hajlonganak, iszonyatosat robban az energiájuk. Victor sem rest, gyakorta szökell ki a klimpír mögül egy kisebb hangszert lengetve zúzni a többiekkel. Az egyik nótát követően, Aaron Matts frontember azt mondja, örülnek, hogy itt lehetnek, ahol mindenki szebb, mint ahonnan ők származnak. Ezután öblös torkával moshpit-re buzdítja a publikumot, ami természetesen kezdetét veszi, egészen nagy kör alakul ki elől. Döbbenetes összhangban él a porondon a BTM, lenyűgözőek élőben. Victor a nézőtérre ereszkedik, éneklés közben divingol a kezeken. “Open this shit up!” utasít Aaron wall of death-re. Felállok a korlátra támaszkodva nézni az ütközetet, a lábam alatt összecsap a tömeg. A következőben új dalt jelentenek be, amit most adnak elő először. “Jump! Jump!” hullámzik az eddigre háromnegyedig telt Akvárium. Befejezésként Aaron mindössze annyit mond “I see you in the merch in 5 minutes!” majd egyszerűen búcsú, visszataps, meghajlás nélkül lesétálnak a színről.
Míg a második előadóra vártunk, valamelyik humorherold technikus roppant viccesnek találta hangosan lejátszani a Cascada Everytime We Touch szörnyűséget. Ha-ha-ha.
Szerencsére kisvártatva megjelenik a Wage War helyrehozni a hangulatot. Sötét színpadon kezdenek, majd hörgésre kiviláglik a tér. Nehéz, szaggatott riffek kíséretében szólal meg Briton Bond frontember “Get up! Get up!”- pattan mindenki. A floridai Wage War -ban mindannyian vokáloznak Stephen Kluesener doboson kívül, de még hogy! A metalcore-ra jellemzően szabdaló torokhangok, steril dallamok váltogatják egymást, ám a Wage War zseniálisan fülbemászó, megkapó refréneket komponál. A nagyérdemű hevesen reagál rájuk: moshpit, diving, pogo, headbang, az összes lehetséges módon élik a koncertet. Mintha a zenekar Alive klipje öltene testet közvetlen alattam elterülve. A lírai Gravity dalt átszellemülten bőgik gigászi kórussá alakulva a dühöngőn. Nem marad ki a Johnny Cash közönségkedvenc sem, mely ugyanilyen hatással ránt mindannyiunkat magával. “One more song!” zubog a kántálás, de nincs több, a Wage War átadja helyet a főfellépőnek.
Mire az August Burns Red kerül sorra, hamisítatlan metalcore légkör uralkodik, sikerült a csődületet teljesen felperzselni. “Are you ready?” kiáltás harsan, mely detonátorként ingerli fel az ekkorra teltházas NagyHall-t. Jake Luhrs varázsol a mikrofonnal, zsinórnál fogva lóbálja, pörgeti hadonászik, eközben egész kapacitásával a monitorládán ugrál (ő lehet a technikusok kedvence). A teltház közepén tombolás örvénylik. A már említett ultra VIP páholy kényelméből letekintve, megbűvölten meredek magam elé, mintha csak tengert látnék vihar idején. “There’s gonna be so much fun!” köszön nekünk az August Burns Red a King of Sorrow nyitány után. Velőtrázó sikítások és pokoli bömbölés sokszínű variációi hagyják el Jake arany torkát. A The Frost központjában markos basszus lüktet, amely mellett a gitár szinte csilingel. Dustin Davidson bőgős, háttérvokállal támogatja a produkciót. A Marianas Trench nótát ütemre tapsolással fogadja a hallgatóság.
Ha már tapsolás, az ABR nem mulasztja el megtapsoltatni velünk a Wage War előadását. A Dangerous során, Luhrs a szó szoros értelmében táncra perdül, a műsorból az zökkent ki, hogy addig odalent valaki a kezeiben saját cipőivel integet. Hátborzongató átéléssel zenél az August. Az Empire -re magasba tartott karokkal óóóóó-zik a sokaság. Talán nem is volt dal, melyben ne úszott volna egy rajongó diving-olva a fejek felett. Egészen sajátos, milyen elemi erővel söpör végig eme zenei stílus az emberáradaton, s mit szabadít fel bennük. “One more song!” dübörög a mantrázás. A ráadás előtt Matt Greiner dobos kápráztat el minket egy túlpörgetett szólóval, azt befejezvén, a pódium széléhez tántorog kimerülten, bár levegőt nem kap, megköszöni nekünk az estét. Elindul az encore, a közönség és az együttes egyaránt kizúdítja az utolsó tartalékait. A Float -nál valami malőr történhetett, néhány pillanatra fülsértően hamissá válnak a melódiák, leginkább szólógitár részről, de hamar helyreáll a rend, nem esik szét a csapat. A White Washed -ot profi módon odateszik még utoljára. Tragikus hirtelenséggel tűnik el az August Burns Red, még a díványról sincs időm feltápászkodni, mikor kivilágosodik a terem. Olyan átütő katarzist hagyott bennem az este, hogy szívesen vettem volna egy olyan színházas pár másodperces hatásszünetet a végére.
