Az elmúlt év júniusa óta csak az nem látta itthon a kipróbált arcokból összeállított amerikai all-star gárdát, aki nem akarta, és az is biztos, hogy nem volt két egyforma fellépésük, hiszen ugyanúgy tartottak népesebb szabadtéri, mint szűkebb körű akusztikus bulit, ráadásul ez idő alatt gyarapították az életművüket, és dobos poszton is hajtottak végre cserét. Azaz nyugodtan állíthatjuk, hogy minden egyes koncertjük ad valami újat és különlegeset, akár helyszín, akár program tekintetében.
A mostani „DaisyLand” attrakciót felvezető epizód kapcsán muszáj kritikus hangot megütni, s ez talán bosszúságot is kiválthat, noha nyilván nem rosszindulatról van szó részemről. Mindenesetre tény, hogy a Gépmadár szerintem némileg elsiette a nagyszínpados megmérettetést. Értem én, hogy fiatal és ambiciózus a társaság, sőt ez a helyenként bluesos behatású heavy rock még illett is az amcsik elé, viszont a produkciót (különös tekintettel a kiállásra és az előadásmódra) nem ártott volna még érlelni egy ilyen horderejű esemény előtt. Ami egy kis klubban, esetleg motoros találkozón elmegy, ebben a közegben már nem feltétlenül elég. No, de legalább van elszántság és tenni akarás a csapatban. Ha a közeljövőben esedékes bulik meghozzák majd a kellő rutint a srácoknak, akkor velük együtt bizakodva várhatjuk a következő nagy dobásukat. De semmi kapkodás, ez nem lóverseny!
A The Dead Daisies profizmusát már teljesen fölösleges méltatni, úgyis kitértünk rá minden velük kapcsolatos eddigi írásunkban. Igaz, ezúttal is ellenállhatatlan volt az a zsigeri lazaság, amely a brigádból áradt, és az ehhez társuló roppant intenzív színpadi munka, amellyel végignyomták a kétórás műsort. Ők sem tagadják, amit amúgy nem is tagadhatnának, hogy tudniillik ebből élnek – John Corabi egyszer ki is tért erre, megköszönve a nagyérdeműnek, hogy lehetővé teszi ezt a banda számára –, ugyanakkor az ember készséggel elhiszi, hogy élvezettel csinálják, egyáltalán nem érezni az egészen a hakniszagot. Holott, mint tudjuk, a formáció ötlete David Lowy íróasztalán született…
Feldolgozásokat persze továbbra is tolnak, ráadásul közismert dolgokat (a tagok bemutatása is egy klasszikus rocknótákból álló egyveleg keretében történt), de a negyedik lemezre már jóval markánsabban rajzolódik ki a zenekar önálló arculata, és az idei Burn It Downról egyenesen hét dal került bele a mostani szettbe, plusz a Rolling Stones-féle Bitch. A friss saját szerzeményeknek sem mindegyikét tartom telitalálatnak – nagy általánosságban a legkevésbé sem túlagyalt muzsika ez, néhol (ne szépítsük) sablonos is –, ám élőben, ebben a frenetikus előadásban, prímán működtek. Már a parti korai szakaszában is, amikor egymás után négyet pödörtek le ezek közül. Remélem, a Resurrected és a Leave Me Alone tartósan „napirenden” fog maradni a mára kedvenccé vált Song and a Prayer, With You and I vagya Mexico mellett. Feltűnő volt egyébiránt, hogy a 2018-as témák mennyivel súlyosabbak a korábbiaknál, így a Rise Up és a What Goes Around karakán, a stoner rockkal is rokonítható riffjei ugyancsak jólesően dohogtak.
A korán érkezőknek szóló, előre meghirdetett akusztikus mini-koncertet illetően nem vagyok képben (a turné egyéb állomásain egészen biztosan voltak ilyenek), nálunk a program közepén jött egy háromszámos unplugged blokk. Itt került elő Rod Stewart Maggie May-je, amelyet Deen Castronovo énekelt. Ő ilyen szempontból ténylegesen új színt hozott a palettára, bár a hangi adottságait eleve szarvashiba volna kihasználatlanul hagyni, még ha rá a Daisiesben legfőképpen dobosként is van szükség.
Azt, mondjuk, nem tudtam mire vélni, amikor Doug Aldrich kifejtette, hogy a koncertanyag fényét a magyar közönség is emeli, hiszen a Live & Louder idején még nem járt nálunk a csapat. De hát az ő fejében is összemosódhattak az utóbbi, felettébb pörgős évek történései. Utána hirtelen elfelejtette, mit akart még velünk kapcsolatban elmondani, és David juttatta eszébe, hogy alighanem a gyönyörű itteni nőkre gondolt – ez szintén érdekes pillanat volt. Félig-meddig tréfálkozva kommentálhatnánk akár így: jobb, ha a konferálás Corabi feladatkörében marad… A bozontos szakállától megszabadult frontember természetesen teljesítette is eme vállalását. Különösen tetszett, ahogy a már említett Resurrected előtt a nóta mondanivalójához fűződő személyes gondolatait osztotta meg velünk. Amúgy a tőle megszokott közvetlen, barátságos módon irányította az eseményeket.
A 2018. év egyik utolsó jelentős bulija volt ez, s ehhez méltóan segített jó hangulatban zárni az óesztendőt. A banda életében vélhetően csendesebb időszak következik, amelyet a tagok egyéb zenei elfoglaltságaiknak szentelhetnek. A magam részéről abban reménykedem, hogy John valamikor Európába is átlendül majd a vele készült Motley Crue album dalaival. Ha nem Magyarországra, hát legalább elérhető közelségbe.
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF. További képek ITT.
