Az ismerősök nagy része mindig azt mondja, hogy nem fogad meg semmit Újévkor. Csomó ember szerint ez az egész fogadalmasdi egy baromság. Tavaly Theshattered kollégával tettünk közösen egy fogadalmat, amit tartottunk is 2018-ban. Erre az évre az az új fogadalmam, hogy minden héten írok egy számomra új lemezről kritikát. Kezdjük is az évet a Crosta zenekar új lemezével.Azért most belegondolva, nagy kihívás elé állítottam magam. Te fel tudsz sorolni tavalyról, ha nem is 52 új albumot, de mondjuk harmincat? Nekem ez is nehezemre esik, noha a tavalyi év folyamán bezárkóztam kicsit. De essünk kezdjünk neki ennek az érdekes útnak.
A Crosta egy portugál zenekar, ami 2015 januárjában alakult, így még aktuálisabb, hogy velük kezdem az évet. A zenekar magát bio-metal, ambient, post metal/rock jelzőkkel illeti, de szerintem felesleges ennyire beleásnunk magunkat, hiszen rendkívül összetett zenéről beszélünk. Az éppen akutális II címet viselő harmadik anyag, rendkívül súlyos lett. És akkor mindjárt az elején fellebbentjük a fátylat a cilinderről. Ugyanis a Crosta nem egy zenekar, hanem egy srác projektje, aki ül a kis szobájában/stúdiójában és összerak olyan zenéket, amiket talán még a Neurosis is megirigyel. Ha hasonlítanom kellene valamihez/valakihez, akkor az Urania/Whordiezel alapítója egy személyes mindeneséhez Norbihoz tudom hasonlítani a dolgokat. Ő az itthon, aki ugyanígy írt olyan albumokat, amiktől az underground stoner társadalom hasra esett.
Azonban Norbival ellentétben a Crosta nem egy instrumentális projekt. Sőt vannak olyan énekes részek, hogy néhol becsinálok a nadrágomba, és irigykedem, miközben azon gondolkodom, hogy ezt tényleg csak egy ember alkotja?! A prog metal dalok eléggé nehéz, súlyos teremtmények lettek. Eszméletlen nyomasztóan tudnak hatni rám. Neurosis-t például én ezért nem is bírok hallgatni, de ez a cucc valahogy más. Már a legelső dal, Ouroborus (alfa) meggyőzi a metal rajongót, hogy ebből kell még. Énekre számomra olyan, mintha kevernénk néhol Manson egyedi karakteres énekstílusát, fontos, hogy nem a hangját, hanem a stílusát, amit megfejelsz egy kicsit Mike Pattonos hanggal, amiben nincsen úgy dallam. Erre épül rá még a Scott Kelly feelingem. És mindez úgy adódik össze, hogy igazából egyikre sem hasonlít teljesen.
A II összesen hat dalt tartalmaz, de így is jó időre lefoglalja az embert. Egyben végig hallgatni nem is egyszerű feladat, mert mindig figyelni kell valamire. Valami mindig történik. A samplerből jön valami zaj, amit nem tudsz hirteelen hova rakni, csak azt érzed, hogy anélkül üres lenne a dal. Nem tudom, hogy ezek a számok előre kivannak találva, hogy ilyen vagy olyan szerkezetűnek kell majd lenniük, vagy csak zsigerből jönnek, de az biztos, hogy nagyon össze vannak rakva. Ritka az ilyen anyag, pláne a semmiből, minden különösebb előzmény nélkül. Habár az előző két anyag is hasonló, mégis ebben teljesedik ki az egyén száz százalékosan. Az egész anyag olyan, mintha megmarna egy kígyó és a poklon járnál végig, majd a végén egy kórházban ébrednél. Kegyetlen, kivesz belőled minden energiát, de mégis mindent ugyanígy csinálnál újra, ebből kifolyólag újra elindítod a lemezt és csak vársz, figyelsz.
A lemez egyetlen hibája, hogy Szenteste előtt jött ki, így senki sem figyelt eddig rá, de reméljük, hogy ez most majd megváltozik! Járjatok ti is nyitott szemmel! Következő héten vasárnap pedig jön az újabb lemezismertető!
Béke, Szeretet, Metal
