A Killfest turné budapesti állomása egy vérbeli thrash metalos arc álombulija volt, hiszen négy olyan performaszban volt részünk, amelyik közül ha bármelyikre is nagyobb panasz érkezne, akkor igencsak felhúznám a szemöldököm. A bay area-t megszégyenítő new jersey-i Overkill, mondhatni lassan hazajár hozzánk, hiszen tavaly is egy óriásit lehetett rájuk darálni a Rockmaratonon. A tettestársnak elhívott Destruction - mint a germán Big4 teuton old-school lovagja - igencsak emelte a buli fényét, hiszen '82 óta a thrash műfaj egyik legkiemelkedőbb formációja. Ha ez nem lenne elég, bedobták még az arizoniai Flotsam & Jetsam-et is a közösbe, akik a thrash melodikusabb ágazatának koronázatlan királyai. A fiatal nyitóbandába is jól belenyúltak a szervezők, ugyanis a progos Meshiaak valamiért kiesett a turnéból... helyette viszont a görög Chronosphere csatlakozott energiabombaként a veterán arcokhoz.
Tökéletes időzítéssel érkeztem a hepajra, így már a fiatal görög srácokat is meg tudtam lesni. Nekem ők nem voltak újak, ugyanis pár éve láttam őket egy csepeli club-ban - akkor még kb. 20 embernek játszottak. Azóta a Chronosphere-nek megjelent egy új lemeze a Red n' Roll, ami számomra csalódás volt, ugyanis a kaotikus, nyers thrash-t, amit nyomtak az előző kettő LP-n, azt felváltotta egy lazább, lágyabb megközelítés. Ezek a számok élőben is gyengébb összhangot adtak, illetve kevésbé szakították le a felvarrókat a mellényemről. Volt két régi szám (köztük a Brutal Decay - a brutális slágerük), plusz egy Ace Of Spades a buli végére, ami lekapkodta a fejeket az hétszentség. Összességben korrekt történet volt - félig.
A Flotsam & Jetsam játéka volt számomra a legstílusidegenebb. A heavy/power/prog metal-os kiállásokkal kevert thrash-üket egyszerre érzem modernnek és régisulisnak, darálósnak és dallamosnak. Lemezen kevésbé jön át a munkásságuk, de le a kalappal előttük, ugyanis a legfrissebb idei lemezük is eléggé rendben van a maga műfajában (The End Of Chaos).
Legtöbbet pont erről a korongról nyomták, de hogy a veterán fanatikusok is boldogok legyenek elhangzott jó pár nóta az első három ős lemezről is (Desecrator, Hammerhead, No Place For Disgrace, Suffer The Masses). A 90-es és a 2000-es éveket teljesen kihagyták, nyilván okkal. Néhol igencsak megcsapott az Iron Maiden szag, sok szám rájuk emlékeztetett - persze fel-thrashelve. A vicc az, hogy van is egy Iron Maiden c. számuk és le is tolták...
Következő a sorban a jó öreg Destruction. Talán ők azok, akiket a legjobban vártam, méghozzá két nyomós okból. Egy: sosem láttam őket még józanul, pedig négy alkalommal volt hozzájuk szerencsém... Kettő: náluk is történt egy gitáros bővítés, mint a Sodom-nál - bezony Mike kapott egy társat. A svájci gitártanár és virtuóz Damir kiváló hatással van az amúgy sem gyengélkedő bandára. Schmier főnökúr dörömbölő basszusa mellett a két fejsze kőkemény hangzást produkált. Ezt megfejelte egy olyan old-school szett, amitől elrobbant az agyam. Elkapott az őrült hentes!
Nincs értelme dalokat sorolnom, mert aki komázza a Destruction-t, az tudja mik a kötelező régisulis számok. A Sentence Of Death kislemezt is beleértve, az első négy korongról volt minden, ami szem-szájnak ingere. Újabbak közül pedig a kegyetlen visszatérő lemezekről nyomtak (All Hell Breaks Loose, The Antichrist), illetve a legújabb Under Attack-ról. Egy gond volt: rövidnek éreztem a teuton-tornádót.
Hát az Overkill-en már nem bírtam magammal, bevetődtem a moshpit-be és onnan élveztem végig az egész hepajt, rövid szusszanókkal. Nem szeretnék belemenni, hogy mekkora királyság lett az új lemezük, arról itt olvashattok - de állat lett, pont. A bajszos Bobby csalogató mosolya és impulzív bátorítása felhívás volt sokak számára egy "kis" lökdösődésre. A frontember kisugárzása a banda egyik erőssége és a hangjára még ki sem tértem. Nagy figura az öreg! A Destruction, amilyen szigorúan tudta tolni a teuton vonalas brutalitást, addig az Overkill kicsit viccre veszi a figurát, de mégis hozza a kötelezőt csak más megközelítésben. Szerintem nem kell bemutatni a banda attitűdjét a Fuck You! feldolgozással, amivel véget ér majdnem minden bulijuk.
Ők is igencsak régisulisra vették a figurát, bár ezeket az alapdalokat úgy vettem észre mindig lecsavarják. Az Elimination, a Hello From The Gutter, a Rotten To The Core mindig ott lapul D.D. Verni-ék zsebében. A The Wings Of War turnéjához méltán összességében erről az LP-ről ment a legtöbb szerzemény, ami csak három számot jelentett. Ebből is látszik mennyire sokoldalú volt a választék. A Welcome To The Garden State-t ügyesen körülölelték a Fuck You!-val, ami tökéletes zárása volt az őrületnek. Olyan Overkill buli volt, ami a nagykönyvben meg van írva: elsöpró moshpit, cammogós circlepit, bodysurf-ok sorozata, tesztoszteron löketet, káosz és őrület!
Ha jól saccolom az emberek számát, akkor egy majdnem teltházas bulit tudhat magának a hétfői Killfest. Egyébként nem lepődtem meg, mert a tavalyi Sodom/Exodus is sok thrash-ert vonzott. Jó látni, hogy ennyire dübörög nálunk a műfaj! Mindenkinek köszönöm a tisztességes moshpit-et! Thrash!!!
