2019 a szóló albumok éve úgy néz ki. Itt volt már Ville Valo albuma, ami egy langyos kis rock zene lett, előtte pedig John Garcia alapozott nekünk az év elején. Most pedig a Lamb Of God gitárosának, Mark Mortonnak a szóló anyagát hajtjuk ezerrel éppen. Szóval jöjjön a Anesthetic!
Amikor megkaptam Morton bácsi szóló lemezét tűkön ültem, hogy vajon milyen lesz. Tudtam, hogy nem szabad úgy hozzá állnom az anyaghoz, hogy ez egy lemez a Lamb Of God gitárosától. Totál el kellett különítenem, ez Mark Morton lemeze. Miért is fontos ez? Ha úgy állsz hozzá, hogy a richmondi muzsikát várod, akkor hatalmas pofára esésben lesz részed. Található a lemezen báránykás hatás, ezt hülyeség lenne tagadni, de hogy is várhatnánk, hogy egy zenész meghazudtolja saját magát. Ettől függetlenül nagyon sok érdekes téma van, és be kell vallanom, hogy a legjobban nekem a lightos dallamok tetszettek.
Nyílván valóan a Mark Lanegannel készült Axis soha nem állná meg a helyét egy keményebb metal lemezen. Ellenben ennek a dalnak Mark hangjával mégis van egy olyan húzása, egy olyan magával ragadó hangulata, amit újra és újra meg akarok hallgatni. A legjobban talán majd akkor fog ütni, mikor a nyáron a forró aszfaltot koptatom a gördeszkámmal és hajtok ezerrel a nagykörúton, majd a dal vége felé megérkezem a Duna partra. Ja, így tudom elképzelni. Emellett a dal mellett pedig fontos kiemelni Naeemah Maddox-szal készült Reveal című szerzeményt. Ebben a dalban van egy annyira hangulatos szóló, aminek kimondottan kellemes, karamellás íze van. Valahogy Mark nagyon érzi az ilyen könnyedebb dalokat, megtalálja azt az egyensúlyt, amitől érdekes marad végig a dal. Ehhez az elegyhez azonban van még egy fontos dolog, azon kívül, hogy a gitárosunk király dalokat ír. Eszméletlen jól válogatta ki az énekeseket egy-egy dalhoz.
És itt van az a pont, ahol meg kell jegyezni, hogy nagyon fontos, hogy milyen sorrendben hallgatod a számokat. Az elején, nekem véletlen összekeverte a telefonom, és nem is értettem, hogy ez most mi akar lenni? Aztán észrevettem ezt a hibát és meghallgattam rendesen, egymás utáni sorrendben, majd minden megváltozott. Betalált az album. Ha ilyen szólólemezek születnek minden hónapban, akkor nehéz dolgunk lesz az év végén. Érdekes, hogy a paraszt, pure american metal feelingbe Josh To rappes, éneklős dala a Back From The Dead milyen érdekes ízt ad a lemeznek. Kicsit visszaköszön a redneck feeling, amire egy őrült rapbetét lett írva, de közben a refrén meg totál thrash metal. Egy őrült elegy ez a dal, de ha már thrash metal szóba került, akkor a Testament főnök Chuck Billy és Jack Oni dala mellett sem mehetünk el. A The Neverről először azt hittem, hogy egy Testament feldolgozás, de hamar rájöttem, hogy nagyobbat nem is tévedhetnék, ellenben Mark annyira jó thrasher témát írt egy hangulatos reffrénnel, hogy arra szavakat sem találok. Habár ez a dal is bővelkedik szólóval, még sem lesz unalmas (fura ilyet mondani úgy, hogy nem szeretem annyira a szólókat)
És jöjjön az a dal, ami folyamatosan izgatta az embereket. A Cross Off jó eséllyel (habár én ebben nem vagyok biztos) az utolsó stúdiós dal, amin hallhatjuk Chester Bennington énekét. A dal alapjáraton nem gyenge, sőt pár hallgatás után, már tudod is a refrént, de távol marad attól, amit várnál. Ellenben ez szerintem csak azért érződik így, mert mindenki egy régi sulis Linkin Park éneket, dalt várt az előzetesek után. Nagyobb volt az elvárás, mint ami valóság, de ettől függetlenül ez a dal is igen erős lett. A lemez abszolút meglepetése számomra azonba Myles Kennedy, aki a Anestheticen talán a legnagyobbat énekelte. Slash mellett és az Alter Bridge élén már hallottunk ezt azt a csávótól, de most úgy tolja, mint Bruce Dickinson a fénykorában. Egyszerűen seggre ültem a daltól, pedig nem vagyok nagy rajongója ennek a metal műfajnak. A lemez legerősebb dala a Save Defiance, ez egyértelmű. Ilyen dal marha ritkán születik, szerintem. Teátrális, de mégsem lesz unalmas (ez sem). Folyamatosan azt érzem a lemezzel kapcsolatban, hogy minden hallgatásnál tartogat valami finomságot, valami újabb ízletes falatot.
Összeségében nem tudom, hogy mi lesz velem az évben, ha ennyire sok erős album születik, és ezek még csak szóló anyagok… Bele se merek gondolni, hogy idén jön egy új Slipknot, Tool, Deftones, Lamb Of God, Monolord, vagy Limp Bizkit lemez.
Béke, Szeretet, Metal
