A Children Of Bodom az utóbbi pár lemezével nekem kikerült a pixisből, hiszen már a lemezelőzetes dalok sem hatottak meg igazán, akkor meg... Hát, tudjátok, ha már a beetetés, azaz a jobbnak kiválasztott nóták sem tudnak semmi olyat adni, amiért kedvem lenne előszedni a korongot, minek erőltessem a fullos csomagot? Most viszont másabb volt a helyzet, úgy tűnik, Roy kicsit megcsapkodta Alexi Laihot, melynek köszönhetően végre megint egy viszonylag kerek csomaggal szolgálnak a rajongóknak, konkrétan az elmúlt bő egy évtized legjobbjával.
Nem is tudom, hogy hol kezdjem, hogyan tálaljam, de... Beleugrok a közepébe! Nekem a 'Bodom ribancalbuma, az Are You Dead Yet? a kedvencem, úgyhogy talán a törzsrajongók már kapásból el is temetnek, állok elébe! De azért nekik is be kell vallaniuk, hogy azután mintha valami megtört volna a csapatnál. Jöttek persze a szebbnél szebb borító mögé bújtatott albumok, de nagyon nagy visszhangot egyik sem keltett, mivel a muzsika az kevésbé volt kerek. Ezt a nem túl szerencsés, jó bő évtizedes csorbát kellett kiküszöbölniük, remélem nem csak nálam a finneknek. Na, most van egy jó hírem! Úgy néz ki a borítón virító, minden eddiginél marconább, veszélyesebb Roy valószínűleg kicsit megegyengette a fejeken, elsősorban Alexién a kaszája nyelét, mert a Hexed végre-valahára tényleg jól sikerült!
Persze amikor Alexi a lemezelőzetes interjúkban nagyon istenítette ezt a csomagot, lehetett mondani, hogy persze-persze, mindig ez van, meg nyilván a dallamos részek dallamosabbak lettek, a zúzósak meg zúzósabbak, a szólók meg szólósabbak, mint valaha, de most kivételesen tényleg lehet benne valami. Lehet, hogy nem ez a COB-életmű legfényesebb, legékesebb gyöngyszeme, hiszen a legjobb dalokat egy zenekar általában azért a fennállásának a korábbi szakaszaiban megírja, de azért itt is vannak odabaszós szeletek! Mondjuk a lemeznyitó This Road nekem annyira nem jön át (annyira nem is rossz dal, de nekem nem...), de az utána következő öt-hat dal az kapásból nagyot emel a lemez fényén, a java az nettó sláger, remélhetőleg a koncerteken is a lehető legtöbbet előkaparnak belőle, megérdemlik. Mármint a számok persze. Ezek közül külön kiemelném az Under Grass And Clovert, a Kick In The Spleent, valamint a Platitudes And Barren Wordsöt, melyben Alexi már majdnem énekre fogja magát, persze csak a maga szintjén. A legszebb meglepetés, hogy még itt sem ereszt le az album, a címadóban a szokásos Bodom-vidéki vadulások mellett kapunk némi régi korszakos neoklasszikus dallamozgatást is, sőt, a Relapse és a Soon Departed is elég jól sikerült tételek, igazából nagy panasz nem lehet a zenére, az albumra.
Persze most mondhatnám, hogy melyik tag milyen ügyes, meg egyéb sablonok, hogy mennyit hozzátettek a végeredményhez, de tudjuk, hogy a nóták teljes egészében a Laiho-művekben készülnek, max kisebb finomságokat tudnak hozzátenni a többiek, feltehetőleg Daniel Freybergnek, mint új gitárosnak majdnem hogy nulla beleszólása volt a munkálatokba. Evvan', talán efelől senkinek nem volt kétsége, nem is érdemes erről többet értekezni. A lényeg, hogy tényleg most valamit nagyon elkapott Laiho és remélem, hogy erről nem is akar leszokni majd a közeljövőben.
De úgy, ha jobban átgondolom, a Hexed egy Bodom mércével mérve modernkori csúcspont lett és tudjátok, mit? A csapat ezzel még meg is hozta a kedvemet egy jó kis koncertre, remélem, valaki el fogja rángatni őket Budapestre a közeljövőben. Minekutána ez az album az elmúlt bő egy évtized legjobb COB-csomagja lett, bátran merem állítani, hogy sokakban visszatérhet a csapat iránti érdeklődés, igaz, körülbelül egy évtizednyi vergődést nagyon nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mindenesetre én most azt mondom, hogy ezzel azért bebizonyította Mr. Laiho, hogy tud ő, ha akar. Csak aztán így tovább!
A teljes lemez, ha esetleg nem hallottátok volna még:
