Devin Townsend neve, ha megjelenik egy lemez borítóján az nekem már egyfajta garanciát jelent, olyan, mint valami minőségi tanúsítvány, vagyok így még egy pár zenésszel, zenekarral. Mindig, amikor egy új korongot ad ki a kopasz zseni, az tele van alsóhangon is jól megírt tételekkel és ha mégis kicsit ingadozik néha a minőség (ilyen szintű és mértékű zenegyártásnál mindenki meghasalna, ha egyáltalán bírná a tempót), azért mindig lehet találni egy-két seggreültető alkotást a fent nevezett névvel ellátott albumokon. Az Empath egy Devin-mércével relatív hosszú szünet után került a boltokba, melynek már az írásakor nagy szavakat lehetett hallani a készülő alkotásról.
Én nem kételkedtem benne, hogy egy magas szintű és hatalmas gonddal megírt albummal találjuk majd szembe magunkat, amikor megjelenik, a kezünkbe kerül, amikor becsalja magát a fülünkbe az Empath - milyen érdekes, pont a lemez címe volt az első, amit megtudhattunk az alkotásról, ha jól emlékszem azelőtt, mielőtt még a stúdiózás megkezdődött volna (száz dalötlettel!). Persze volt bennem némi aggodalom, mert pont az előd, a 2016-os Transcendence volt az, amely nekem annyira nem jött be, nem is tudom, mikor hallgattam meg utoljára, de ahogy meghallottam az először kiadott Genesist, minden kétségem és félelmem elszállt a szintet illetően! Az a dal, az valami észvesztően össze lett pakolva, ha csak az lett volna a CD-n, mint épkézláb ötlet, már az is elvitte volna a hátán a lemezt. Kusza, persze, de kiválóan megmutatja, mivel is lesz dolgunk az elég hosszúra nyúlt, majdnem kimaxolt CD hosszúságú anyagon.
Mert aki azt hitte, hogy a Genesisen (ami egyébként eddig nálam faszán az év dala) el lett lőve minden "kattantság" és puskapor, annak megsúgnám, hogy ne lottózzon mostanában. Lehet, hogy nehéz überelni ezt az hang formátumba öntött kincset, de azért van itt még csemege bőven! Az első húsz perc, azaz a Castaway címre keresztelt intro, valamint a Genesis és két klipes társa, az év leghimnikusabb tételének címére masszív orrhosszal pályázó Spirits Will Collide és az űrcicás videóval megtoldott Evermore hibátlanul sodornak tovább az Empath valóban nagyon színes világába, melynél csak a belső artwork az, ami talán több árnyalatot vonultat fel. Ezeket , mármint a klipes nótákat nem is részletezném, úgyis mindenki ismeri őket, hallhatta, aki már akarta, így a nagyobb meglepetés az, ami ezután jön.
De hej, még mik jönnek! Mondjuk a Sprite nekem pont nem tetszik, az album legkevésbé sikerültjeként könyvelném el, de ez nyilván nem vette el a kedvemet a folytatásról, ahol Devin Townsend, az általam a Metalzene Deadpooljának elkönyvelt zseni több kisebb, zenei szempontból szinte már színdarabi mélységekbe hajló muzsikált pakolt le, rámolt ide egymás után. Nem is emelném ki egyiket sem, talán csak a záró, hat részre szedett, egyben huszonhárom percesre nyúlt Singularityt, azt is csak az összes addigihoz viszonyított, tehát már szinte brutális összetettsége miatt. A részletek elemzésébe meg pláne nem mennék bele, milyen őrültség is lenne! Legalább akkora, mint amekkora jó értelemben vett őrültség kell ahhoz, hogy valaki megírja ezeket a MŰVEKET! Mind az éteri és a súlyos határán egy külön kategóriát létrehozó Hear Me, mind a kattant szimfónia, a Why, a mókásan játékos Borderlands, vagy a kvázi szakaszhatár Requiem egyszerűen tökéletesre gyúrt, semmivel nem spóroló tételek, melyekben egyszerűen megint annyi témát felhalmoz Townsend Mester, hogy sokszor csak kapkodom a fejemet, pedig aztán én hozzá vagyok szokva az összetett muzsikákhoz! Néha csak néhány másodperc jut egy abszolút zseniális ötletből (lásd, a Why hörgős, You Suffernyi hosszúságú, szinte már csak valami hangulati bipolaritás miatt bekerült, engem egyből röhögésre késztetett kis része), de pont ez a szép az egészben, hogy nem kapsz cukormérgezést egyik finom ötlettől sem, sőt legtöbbször már-már a könnyem megered, mik vannak itt!
És ami már-már szinte "szokásosnak" mondható, a jó Devin az album speckó verziójához egy második CD-t is mellékelt, egy egész albumnyi demo fázisban maradt dalokkal, melyek közül egy párért még így is összetenné a kezét néhány muzsikus. Hihetetlen ez az ember!
Az Empath maximálisan hozta a vele szemben hozott elvárásokat és egy nagyon színvonalas, nagyon ötletgazdag és persze nagyon igényes album született meg ez alatt a név alatt. Persze nyilván a gitárzene az alap, de annyi ötlet, annyi stílus keveredik rajta, hogy nem merném tisztán metalnak, vagy progresszívnek nevezni, ez egyszerűen egy kattant fejből kipattant, hasonlóan őrülteknek címzett, határozottan és csakis jó szándékkal ZENÉnek mondható ötletcsokor, amely szerintem masszívan ott van és ott lesz a legjobb, Devin Townsend név alatt kiadott korongok listáján. Meg persze az én év végimen is! És persze az sem kérdés (mintha bármikor az lett volna...), hogy ott leszek a Mester november 30-i budapesti koncertjén, melyen ha csak pár nótát is szed elő emberünk, akkor is egy fenomenális estének lehetünk majd szem- és fültanúi.
