Nehéz ügy bármilyen drone albumról írni, tekintettel arra, hogy akár egyetlen szóval is leírható a produkció: zaj. Felületesen nagyjából bármilyen hasonló anyagot el lehet intézni ennyivel, de az sem lehet véletlen, hogy az olyan zenekarok, mint az Earth, a Boris vagy a Sunn O))) komoly tényezők a súlyos zenék undergroundjában. Alább két új megjelenés kapcsán járjuk körül a drone-noise két homlokegyenest ellentétes értelmezését.

Az idei Record Store Dayen lehetett először hozzájutni a Sunn O))) új albumához, amiről már hónapok óta csepegtettek infókat. Tudtuk, hogy a Life Metalon ezúttal nem lesz Csihar Attila, és azt is, hogy a producer-legenda Steve Albini segítségével, teljesen analóg technikával készült az anyag. És sejtettük, hogy mit várhatunk, de persze teljesen talán csak a hangerőben lehet biztosra menni, ha az Anderson-O’Malley páros anyagairól van szó.

A norvég Årabrot az a zenekar, amit nagyon sokan nem ismernek szűkebb környezetükön kívül, holott hazájukban például Grammy-díjak is bezsebeltek már. Ők egy jóval konvencionálisabbnak mondható, a noise – indie környékére belőhető irányt követnek lassan másfél évtizede, az utóbbi években egyre jelentősebb kritikai visszhanggal, leginkább az utolsó két albumnak (The Gospel, 2016, Who Do You Love?, 2018) köszönhetően.

Mégis, hogy kerül ez a két, látszólag meglehetősen különböző irány egy írásba? Nos, az Årabrot sem megy a szomszédba, ha a kísérletezésről van szó, és így történhetett, hogy 2016-ban felkérést kaptak a tromsöi filmfesztivál szervezőitől, hogy Fritz Lang némafilmjéhez, a germán mítoszokat feldolgozó a Nibelung Gyűrűjéhez szerezzenek kísérőzenét. Az anyagot meghallgatva szerencsések vagyunk, hogy az Andrew Liles (Current 93, Nurse With Wound) segítségével tető alá hozott produkció rögzítésre került, és pár hete fizikai és digitális formában is elérhetővé vált.

Felületesen megismerve, mindenféle átélés és odafigyelés híján egyszerű a képlet: a Life Metal és a Die Nibelungen zajból, zörejekből, gerjedésből és egyéb olyan dolgokból áll össze, amiknek amúgy semmi keresnivalójuk a zenében. Abban a zenében, amire takarítunk, palacsintát sütünk, ami akkor szól, amikor leugrunk a nyaralóba egy laza hétvégére. Tudniillik ez – elnézést a riasztó szóhasználatért – művészet, aminek ott a helye a modern festészet, szobrászat és hasonlók mellett. A Sunn O))) vagy az Årabrot lemeze nem – vagy inkább nem – szórakozás vagy időtöltés, hanem kikapcsolódás, feltöltődés, műélvezet.

A Life Metal ezúttal a Sunn O))) egy barátibb, komfortosabb arcát mutatja, tele harmóniával és élettel – nem véletlen a címválasztás. Néhol kifejezetten pozítív, de mindenképpen személyes hangvételű anyag, ami emellett integráns része az életműnek, ahogy a buddhista hatású Kannon, vagy a sötétebb hangulatú Black albumok voltak.

A Die Nibelungen, ahogy az várható is volt, teljességét nyilván az alapul szolgáló filmmel együtt mutatná meg, de ez nem jelenti azt, hogy saját jogán nem értékelhető anyagról lenne szó. Ahogy a Sunn O))) albuma egy sosemvolt Tarr Béla filmet illusztrál, amiben a képek monolitként borítják be a nézőt, úgy a jönnek-mennek a hangulatok az Årabrot albumán, és ez így van rendben. Száz év telt el a képek és a hangok rögzítése között, mégsem érezzük úgy, hogy nem illik össze a látvány és a hang, ez pedig nem kis teljesítmény.

A kísérleti zenék változatossága akkor mutatkozik meg igazán, ha a Life Metalt és a Die Nibelungent egymás után hallgatjuk. Míg a Sunn O))) anyaga inkább egy barátságos, harmóniát árasztó produkció, addig az Årabrot egy elektronikával és effektekkel bőven támogatott, ambient album. A művészi törekvés, az önmagán túlmutató hatásra irányulás az, ami összehozza a világ két teljesen különböző pontján készült anyagokat, és 2019-ben nem nagyon van ennél jobban akceptálható indok egy lemez kiadására.