Szent szar! És ennek most maradnia kell. Miért is? Mert a Nebula legújabb albumáról lesz szó, a Holy Shit-ről. Stoner öveket becsatolni, a gatyát kösd fel, hevítsed a fuzz pedált! 3-2-1 START!
Azért valljuk be, a Holy Shit albumcím alapból fel kelti az ember érdeklődését. Bármiről is legyen szó. A Los Angeles-i zenekart nem kell senkinek sem bemutatnom, de azért nekem nem ártott volna, ha valaki bemutatja. Ismerősen csengett a nevük, de nem tudtam igazán, hogy kicsodák is valójában.
Ha le kellene írnom a zenéjüket, akkor egy vegyes gyümölcsös koktélt kapnánk. Egy olyan koktélt, amit egy ideig nagyon szívesen fogyasztasz, akár több alkalommal is, de egyszer azért eljön az a pont, amikor már nem kérsz belőle többet. Ezt az egyedet zenében úgy kell elképzelni, hogy a The Doors, a Pink Floyd keveredik valami totális elmebajjal, valami olyannal, amitől furán érzed magad. Nekem az egyik kedvenc dalom a Messiah. Van benne egy szép adag mocskos fuzz, egy nagyon nagy adag lebegés az űrben és némi pofátlan, affektálós leszidás. Nem szeretem a szólókat, ebben a dalban sem igazán barátkozom meg vele, de el kell ismerni, hogy a Hendrixes hangulatot idéző gitártépés azért kell ebbe a zenébe. Ettől független egy olyan riffre épül fel az egész dal, ami marha feszes, és eszméletlen mód arra késztet, hogy bármelyik pillanatban elkezdjek bólogatni a fejemmel. Ezt a riffet vezetik le egy olyan mély és mocskos fuzzos témával, amit tanítani kellene a sivatagban, a stoner iskolában a kis növendékeknek. Elmondhatjuk, hogy igazából ebben a dalban benne van minden, ami a zenekart jellemezheti. Ettől független egy Kyuss-os pofán csapással azért az It’s All Over képében megmutatják nekünk, hogy mi fán terem a 70’-es évek feeling. Az albumra amúgy összességében a feszesség a jellemző, hogy a riffek hossza marha jól el van találva, hogy ne menjen az unalom rovására. Azért a stoner-doom-sludge zenekaroknál, hívd őket akárhogy, nem egyszerű kitalálni, hogy miből mennyit játsszon a zenekar. Az egyik tag szerint ez túl hosszú, a másik szerint simán jó, a harmadik meg azt mondja, hogy oda kellene még egy kör. Ezeket a vitákat nehéz megfejteni, de a végeredmény mindig fasza lesz, mint a Nebula esetében is.
Azért sajnos ezen a lemezen is van üresjárat. A Fistfull Of Pills, számomra egy totál értelmetlen dal, amit simán lehagyhattak volna a lemezről. Elsőre a zenéről nekem Tarantino ugrott be, hogy valamelyik filmjébe biztos marhára passzolna, de az eddig megalapozott képet a lemezről kár egy ilyen dallal szétrombolni. A következőkben nem az az erősség lesz jellemző az albumra, mint eddig, de azért kapunk a képünkbe, egy totálisan nyers, és arcpirító tételt a Let’s Get Lost személyében. Ezt a dalt totál úgy tudom elképzelni, hogy lementek a próbaterembe, ahol marha nagy forróság volt, és nagyon tele volt a tökük mindennel. Beszívtak egy bírságot, nem volt otthon az aktuális ember, akire vártak, ezért megtekerték az utolsó cigijüket és atom dühösen megírták ezt a dalt. Tele van azzal a bizonyos punkos dühvel, amit annyian hiányolnak mostanában. Benne van a harag, de közben marha jól össze van rakva, nem csak négy akkordról beszélünk. A közepén a funkosabb riffet nem igazán tudtam elsőre hova tenni, de idővel be kellett látnom, hogy arra is szükség van, és érdemes megfülelni, hogy közben a basszusgitáros milyen örült futamokat tol le. Innen nézve lehet, hogy inkább ez a lemez legjobb dala? Vagy esetleg lehet két legjobb dal a lemezen?
Így a sokadik hallgatás vége felé be kell ismernem, hogy marha jól jártam azzal, hogy megismertem ezt a zenekart is. Nem ők lesznek azok, akikért megőrül, ha jönnek ide, és már a jegyértékesítés napján nyomom nyitom a tárcámat, de azért szívesen megnézném őket, ha errefelé járnak. Ti meg addig hallgassátok!
Béke, Szeretet, Metal
