1991 november 15-e. Nagyon halványan él az emlékezetemben a koncert, de a hatása a mai napig velem él. Amikor még O.G.Sámson csak Sámson volt, és a Shark pólóboltban nyomta az ipart, sűrűn bejártam hozzá. Mivel nem volt internet, ráadásul kis kamasz balfék voltam, nehezen jutottam információhoz, hol, mit és mikor lehet megnézni. Itthon már sok koncerten voltam, külföldön azonban még nem, így amikor Sámson említette, hogy Fehérvárról megy egy busz a Slayer/Mind Funk bulira, izgalomba jöttem.
És még csak nem is a Slayer miatt - bár az akkor friss Seasont, és azt megelőző társait rongyosra hallgattam - hanem a Mind Funk volt az, amire teljesen rá voltam kattanva. A szüleim sosem engedtek volna el külföldre koncertre, akkor még legalábbis nem, így azt kellett hazudnom, hogy osztálykirándulás lesz. Az arra kapott pénz fedezte az utat, jegyet, így semmi és senki nem akadályozhatott meg. Akiket azon az úton megismertem, évekig voltak barátaim, haverjaim. Sokakkal azóta is megmaradt a jó viszony. A thrash klubokban évtizedet nyomtunk le, a fehérvári különítmény a mai napig a szívem csücske. Körmi, Szabi, Somogyi Peti, Főnök, és még az ég tudja ki volt akkor a buszon, de mind közül én voltam a legfiatalabb. Nem ittam, nem cigiztem, csak figyeltem a "nagyokat", hogy aztán ez az élet a szerves részemmé váljon. Decemberben már egy Trabantban zötykölődtünk Bécsbe, hogy láthassam a C.O.C.-t, Mordredet, Prongot, és ez véget se érjen soha többé.
Azért megkaptam a magamét hazafelé jövet, mivel mindenki Slayer mörccsel gazdagította a ruhatárát, 40 ember közül csak én vettem Mind Funk pólót. Hiába, imádok az árral szemben úszni...
Szóval szerencsésnek érzem magam, hogy akkor láthattam Arayáékat, mert onnantól nagyon sokáig minden Slayer bulit megnéztem, és rendre lenyűgöztek. Legutóbb, szintén az Arénában, már úgy mentem le, hogy jó az a Slayer, de láttam eleget, most inkább szeretnék végre egy jó Megadeth koncertet, mivel őket bármikor láttam, tragikus volt. És ugyan a Megadít nem volt rossz, mégis az maradt meg bennem, hogy Kerry Kingék még a bőrt is lehúzták az arcomról.
Mindezt csak azért írtam le, mert a mai napon egy olyan banda int búcsút, akikhez egy életet meghatározó élmény fűz. Persze az Anthrax még inkább az a banda, akik miatt ma nem az lennék, aki vagyok, de ők most pusztán másodhegedűsei ennek a napnak, hiszen ők még bármikor visszatérhetnek, a Slayer elvileg soha többé. Így ezekkel az emlékekkel feltöltődve indulok az Aréna felé, reménykedve, hogy sok ismerőssel fogok találkozni, akik ott voltak, azon a buszon 1991 novemberében, akikkel a koncert után az Olympia Halle tövében hógolyóztunk a frissen esett hóban, és akik sokat tettek a thrash metál hazai sikereiben.
A bevezetőt még kora délután írtam, most következzék a beszámoló. A fülem zúg, a sör keserű íze még a számban, a fények kiégették a retinámat, és másra sem vágyom, minthogy fejjel dőljek az ágyamba. Rövid leszek: az Anthrax kurva jó! Caught ina Mosh, Got the Time, Madhouse, I am the Law, így kell odatenned magad, ha harminc x éve nyomod a szakmát. Azt mondjuk el sem tudom képzelni, mennyire unhatják, de a közönség nagyon jól vette a lapot, és szép számban figyelték Belladonnáékat. A Now it's Darkot még sosem hallottam élőben, de legalább annyira akasztotta meg a bulit, mint amennyire meglepő volt a felbukkanása. Az In the End nemkülönben. Az A.I.R.- Antisocial - Indians - de főleg utóbbi - nagyon rendben volt, még úgy is, hogy érezhetően nem azonos feltételekkel nyomta a két banda. Ami a leginkább örömteli látvány volt, az Charlie Benante a dobok mögött, akit utoljára azt hiszem 1996-ban láttam élőben. Scott Ian és Frank Bello egyszerűen kortalan, Belladonna pedig tüneményes jelenség, vérbeli frontemberként lakta be a színpadot, és szólt a csarnok minden nézőjéhez. Scottnak pedig külön piros pont jár, amiért talpra ugrasztotta az ülve vigadókat.
Miután a vártnál sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám a nem feltétlenül ekkora színpadra való Anthrax, jött a Slayer, akiket viszont sosem láttam kis helyen, állandóan csak ezekben a hülye arénákban vagy fesztiválon. Sajnos jelenleg a mi bájos kis világvárosunk nem rendelkezik egy olyan ízig-vérig koncertteremmel, ami ugyanúgy jó 4000 embernek, mint 7000-nek. Így viszont a 12.000-es hodályban az erős félház egy kicsit csalódást keltő. Ha ez az embertömeg egy Akvárium szerű csarnokban zsúfolódik össze, biztosan sokkal aktívabbak, és lelkesebbek lettek volna, igaz elől azért így volt bőven mozgás. Ha viszont éppen elkalandoztam a színpadi történésektől, üldögélő, telefont nyomkodó, beszélgető közönyös embereket is láttam. Valahogy én sem kaptam el a fonalat, mert mire a buli a tetőpontjára hágott az utolsó 20 perccel, már szétesett az agyam a hangárhangzástól.
Pedig nagyon szépen indult a program a Repentless-szel, és a színpadkép a lángoló Slayer logókkal és fluoreszkáló háttérrel nagyon odabaszott. Viszont - és most szigorúan csak a saját nevemben fogalmazva - én úgy gondolom, hogy amikor valaki az utolsó koncertjét adja a közönségének, válogathatna jobban is. Én egészen biztosan másként ugranék neki egy ilyen jellegű bulinak, nem az Evil Has No Bondaries - World Painted Blooddal. A hangzás sem volt eleinte a tetőfokán, az ének és a dob dominált, a gitárok a háttérbe szorultak, a basszusból pedig semmit sem hallottam. Ahogy haladtunk előre, úgy jelentek meg újabb hangszínek, végre megdörrent a motyó. King és Araya sokadszorra is meg tudnak győzni arról, hogy számukra ez az egész rém komoly, pedig embert próbáló feladat lehet évtizedeken át előadni ezeket a nótákat. És minden tiszteletem azért, hogy sosem adtak alább a gyilok tempóból, sosem írtak Enter Sandmant, meg Only-t, és egyéb közönségtoborzó borzalmakat. Az Anthrax 1 órjába belefért egy In The End - Now it's Dark - A.I.R., ilyen a Slayer programjában sosem volt, és már nem is lesz. És ha az ember bírta szuflával, a végén elnyerte jutalmát. A Season in the Abbys-től beindult a juke box, és az Angel of Death-ig meg sem állt. Sajnos addigra már a szart is kisajtolták az emberek hallójárataiból, így én is csak buta bólogatással, és artikulátlan refrén óbégatásokkal tudtam operálni. A fülem még állta a sarat, de a thrash szétzúzott, felzabált és kiokádott.
Nehéz úgy az egekig magasztalni a Slayert, hogy közben isteni megváltásnak tűnik végre a kanapémon dögleni, de ahogy múlik a fülzúgás, a láb és hátfájás, hogy tele a pocakom, de egyre inkább azt gondolom, ez a buli tökéletesen illeszkedik az eddigiek sorába. Aztán, hogy ez tényleg a búcsú volt-e, vagy majd pár nagy elődhöz hasonlóan legalább koncertfronton tovább dübörög a gépezet, azt az idő eldönti.
