Attól, hogy egy zenekart rengetegen próbálnak utánozni, még lehet utánozhatatlan. Attól, hogy a zenéjük nincs agyonbonyolítva, még lehet zseniális. Attól, hogy hagyományos alapokból merítenek, még lehetnek kortalanok. És azzal együtt, hogy jót mulatunk rá, nagyon is érdemes komolyan venni.

A kelta-ír kocsmapunk műfaj legismertebb zenekara, a John Murphy doktor híres detoxikálójáról elnevezett bostoni brigád visszatért Budapestre. Aki jegyet váltott az estére nem vásárolt zsákbamacskát, egyedül az időjárás tartogatott némi meglepetést és bár végig ott lógott felettünk az eső lába, Szent Patrik szólhatott néhány jó szót az öreg szakállasnak, mert az égszakadás végül megkímélte a környéket. Ezen a kellemesen szellős estén mindenki zavartalanul kitombolhatta a dögrovás nyári hétköznapok minden feszültségét.

Ez lenne a sor!? Dehogy! Éppen vonatozást indítunk a pult felé…

Túlzás, hogy meglepett a tömeg, viszont a nagy pult előtt kígyózó sor láttán csak kicsúszott belőlem egy harsány „azt a kutyafáját”, de ha egyszer tankolni kellett, akkor tankolni kellett, így az atom jól sikerült bemelegítő produkciót a sörömre várás örömei közepette élvezhettem.

Különben minek is haszontalankodjak a tömegben, mikor helyette a sorban mögöttem álló, alaposan betépett őszülő halántékú fickó gyakorlatilag a hátamban táncolva biztosított arról, hogy van okunk örülni, és ha esetleg nem hallanám jól a hangfalakból, volt olyan kedves X-faktor válogatóra érdemes orgánumával egyenesen a tarkómba kornyikálni az általa felületesen, vagy egyáltalán nem ismert dalszövegeket. Na, ez feeling a javából!  Közben, hogy még eseménydúsabb legyen a várakozás, kb. minden ötödik szomjas ember feltette a nagy kérdést:  

„Ez itt a sor?”

Őszinte leszek, fogalmam sem volt, hogy mi fán terem a The Interrupters de azt rekordidő alatt bebizonyították, hogy nem kispályáznak. A frontcsajos los angeles-i ska punk csapat rendesen odatette, amit oda kellett. Érkezésünkkor már javában tolták a szép számban összegyűlt népeknek az energikus talpalávalót. Ez a banda nem a nagy megfejtésekről szól, de pont az egyszerűségben rejlik ennek a műfajnak a sava-borsa. Szimpatikus, vidám csapatot ismerhettünk meg, akik nagyon érzik a műfajt és nagyon értenek a közönség nyelvén. Minden szempontból feltöltődve foglalhattuk el helyünket a fő attrakció előtt.

The boys are back, and they're looking for trouble.

A fesztiválhangulat már adott, a küzdőtér pedig a papírforma szerint pillanatok alatt megtelt, mi jöhet még ezután? Minden, ami a csövön kifér! És láss csodát felcsendül a nyitány és egy sima hétköznap estén pillanatok alatt kocsmává változott a Track. Innentől két órára a kerítésen kívül marad a világ az összes mocskával együtt és csak a zene létezik. Ezek a fickók olyat tudnak, amit még sokan rajtuk kívül, de azt úgy adják elő, ahogy senki más. A tradicionális dallamok és a punk / hardcore / oi műfajok keverékével nehéz mellélőni, viszont a Dropkick esetében ott van egy nem elhanyagolható összetevő, hogy ez az egész a vérükben van. Az Ő zenéjükből átjön egy olyan őszintén indított saller ami, ha betalál hatalmas lökést ad, de utána úgy vigyorogsz, hogy minden fogad a helyén marad.  Ráadásul a szívből jövő ereszd el a hajam életérzéshez komoly elvek is társulnak. A Dropkick Murphys évek óta személyes ügyként kezeli az amerikai munkások érdekvédelmét. Minden általuk terjesztett póló Amerikában készül, az eladásból befolyt bevételt pedig gyakran jótékonysági célokra ajánlják fel.

Igen megtisztelő, hogy a fesztiváldömpingben beugrottak Budapestre is egy önálló műsorral és szó nem érheti a ház elejét, teljesértékű és bitang erős, „így mulat a bostoni ír melós” best of programmal érkeztek.

Mivel viszonylag hátul, a rendezői balon sikerült helyet foglalnunk, főleg az elején érezhető volt, hogy a hangot el-elviszi a szél, de ezt leszámítva a hangosítás teljesen rendben volt. Különösen jó húzás, hogy a Track színpadtól távol eső részeinél, a kapuk és a pult környékén külön hangfalakat helyeztek el. A hangszerek külön-külön és együtt is remekül megszólaltak, ennek különösen a számomra oly kedves duda hangosításánál örültem leginkább, de például a bendzsó és harmonika esetében sem épp másodlagos, hogy jó arányban legyenek a gitárokkal, főleg, ha teljesen egyenrangú szerepet kapnak. Bár élőben még nem volt szerencsém a zenekarhoz, személyes összehasonlítási alap nélkül is ki merem jelenteni, hogy Al Barr csúcsformát hozott. Külön szimpatikus, hogy úgy vitte a vállán a bulit, hogy mindenki másnak megfelelő teret hagyott. Stílszerű hasonlattal élve, úgy uralta a zenekar színpadot, mint egy összeszokott bunyós brigád. Amíg az egyik „fárasztja” az ellenfelet, a másik olyan szép ívű parasztlengőt visz be, hogy a külsős szemlélődő nem győzi kapkodni a fejét és közben esze ágában sincs fedezéket keresni a szanaszét hajigált söröskorsók elől.  

Az ugyan nem okozott nagy meglepetést, hogy az igazán ismert dalokra mozdult egy emberként a tömeg. A buli első felében ilyen volt a nyitó The Boys Are Back, az együtt éneklős Blood, a Don't Tear Us Apart és a The State of Massachusetts, a vége felé pedig – a teljesség igénye nélkül – a The Irish Rover az Out of Our Heads, az elmaradhatatlan közönségkedvenc Rose Tattoo és ráadásban a tégla című Oscar-díjas filmben is felcsendülő I’m Shipping Up to Boston, az össznépi  színpadi ünneplésbe forduló konfetti ágyúkkal kísért Until the Next Time és zárásként egy telitalálat AC/DC cover, Dirty Deeds Done Dirt Cheap.

Először voltam Dropkick Murphys koncerten, de ha rajtam múlik, egészen biztos, hogy nem utoljára.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT.