Kentucky fiai ismét telepakolták a hajót. Nyilván sokan voltunk úgy vele, hogy a nyár közepén egy szabadtéri bulit is el tudtunk volna viselni – tavaly júniusban a Barba Negra Trackben játszott a négyes –, és ez esetben biztosan még többen mozdultak volna ki a banda kedvéért. Kérdés persze, ki minek örül jobban: a szellősebb, levegősebb közegnek, vagy a fullasztó, izzadtságban úszó, tömegpréses, ám ezzel együtt közvetlenebb és hangulatosabb fedett teremnek. Ezúttal mindenesetre az utóbbi opció maradt, és hát el is készült a cseresznyebefőtt… Ám összességében úgyis a maradandó koncertélmény a lényeg, amelyre Chris Robertsonéktól joggal számíthattunk.
A budapesti Slowmesh a tavalyi Desszert Feszten egyszer már főhajtásra késztetett, és amúgy is sokszor lehet mostanában elcsípni őket neves nemzetközi produkciók előtt „bemelegítő” pozícióban. Nincs azonban baj ezzel, mert egyrészt így lehet igazán belekóstolni a profi zenei közegbe és beletanulni a szakmába, másrészt meg a stílusuk miatt is remekül illettek ide. A színpadi munka ugyan kimerült Szabó Dávid frontemberi ténykedésében, de az egész csapat láthatóan szívvel-lélekkel tolta a Something New album nótáit, na meg a frissebb, a Grungery válogatásról is ismerős Liquid Love-ot. Különösen tetszik, hogy akkora gondot fordítanak a vokálszólamokra a refrénekben, és az a rövid Pink Floyd betoldás szintén „ült”.
Náluk is feltűnt, hogy a rusztikus hatást kelteni hivatott textilekkel lefedett ládákból mennyire halkan gördül elő a muzsika, és mi tagadás, a főzenekar alatt sem hasogatta a dobhártyákat a hangerő. Ezzel máris elárultam, hogy voltam életemben jobban megszólaló Black Stone Cherry koncerten – ugyanakkor hangulat szempontjából alighanem ez az alkalom volt a csúcs.
Tipikusan déliesnek mondható estét élhettünk át, a szó legnemesebb értelmében, minden aspektusból nézve, vagyis a srácok laza kisugárzásától kezdve a zenéléshez való alázatos hozzáállásáig. Előbbit talán cseppet túl is tolta megjelenésével a továbbra sem kimondottan daliás alkatú Chris és Jon Lawhon bőgős (mindketten kalapot viseltek, amelytől csak az énekes bírt megszabadulni idővel), de ez inkább szembeötlő volt, mint zavaró. Főleg miután szó szerint berobbantak a deszkákra a Burnin’-nel, és kezdetét vette Jon és Ben Wells gitáros folyamatos „helycserés támadása”, valamint John Fred Young dobos eszelős és ugyancsak nonstop dob-showja. Jómagam kettejüket tartom Bennel a csapat motorjának élőben. Aki látta már valaha a BSC-t, az mozdulatról mozdulatra ismeri ezeket az elemeket, viszont az egész így, ahogy van megunhatatlan.
Annál is inkább, mivel barátaink – ideértve a kiegészítő billentyűst és ütőhangszerest is – minden eddiginél jobban rámentek a kötetlen, spontán hatású, jammelős előadásra. Ennek a zenének ez alapból sajátossága, meg hát ha egyszer buli van, az a bandának is legyen buli, nem igaz? Tökmindegy, hogy nem itt és nem most dobták be először a The Marshall Tucker Band, Willie Dixon stb. feldolgozásokat, vagy kombinálták a Cheaper to Drink Alone-t a Hendrix-féle Purple Haze-zel, annyira magától értetődően jött le a színpadról mindez. A hangszeres szólók azért kezdtek cirkuszi jelleget ölteni néhol, bár nem minden klubban fut bele az ember olyan dobosba, aki egyidejűleg üt és szájharmonikázik, és az sem volt semmi, amikor Chris ült be egy kicsit a cájgot csépelni.
A záró közjáték megint csak sajátosra sikeredett. A búcsúnak szánt Family Tree után Chrisék levonultak, és elindult gépről az outro, a publikum azonban sehogy sem akarta elengedni a zenekart. Szerencsére végül ők is kapcsoltak, hogy a közvetlenül ezt megelőző fesztivál-fellépésekhez képest itt belefér a ráadás. Jött is a Peace is Free Robertson vezényletével, és aki már úton volt kifelé a hajó gyomrából, az is visszaszivárgott, úgyhogy mindenki a lehető legjobban jött ki a helyzetből. Hozzá kell tenni, rendkívül lelkes, beindulós, hangosan éneklős közönség gyűlt össze, szóval simán el lehetett hinni, hogy a csapat is prímán érezte magát.
És ha ennyi személyes töltet megengedhető, a Ghost of Floyd Collins képében végre-valahára megkaptam azt a dalt, amelyet azóta vártam, amióta ismerem a Black Stone Cherry-t, és amióta lehetőség adódik élőben megnézni őket!
FOTÓK: Marossy Norbert/A38. További képek ITT.
