Jameson és Gatorrade kombó (mindenkinek ajánlom) után indult a csütörtök, amit csak úgy hívtunk a black nap. Meg egy kis melo-death és Paradise Lost. A csütörtöki nap volt számomra a legeseménydúsabb, ahol vagy hét koncertet megnéztem, többek között a Sear Blisst, a Bornholmot, a Wolfheartot és a Mgłat.
A magyar black metal királyai miatt korán abba kellett hagynom a bohém életet és már 18 órakor a fülemet és nem a májamat készítettem ki, ugyanis a harsonával fűszerezett atmoszferikus black formáció már rázendített az Aréna színpadán. Badó általa vezetett Sear Bliss hazánk talán nemzetközileg legkomolyabban elismert zenekara, ugyanis pár hónapja egy müncheni fesztiválon is láttam őket és imádják őket külhonban is. Az új lemezük, melyről setlist felét nyomták - mint például személyes kedvencemet a Seven Springs-t – számos pozitív nemzetközi kritikát kapott. Ha még nem volt meg a 2018-as Letters From The Edge, akkor pótoljátok. A koncert végén kifejezetten örültem a 1100 Years Ago-nak, erős zárás volt, nem véletlenül lövik el ezt a számot mostanában a végén.
A Bornholm egy másik olyan magyar black metal zenekar, melyre igazán büszkék lehetünk. Sallai Petiék bejárták már vele a fél világot és előszeretettel hívják őket vissza mindenféle skandináv fesztiválokra. A Bornholm immáron majdnem 20 éve a magyar pagan/black színtér legerősebb zászlóvivője, így nem lepődtem meg, hogy a Maratonon is megmutatták, hogyan kell ezt csinálni. Jó hangulatú, de szigorú koncert volt, amikor feltöltődve és bólogatva távozol. A bulin főleg a legújabb korongról, a Primaeval Pantheons-ről hallhattunk – kiváló lemez, várom a folytatását.
Két black után váltottam melo-death-re, így a Carach Angren kimaradt, de nem is az én világom, amit csinálnak. A Wolfheart nemrég járt hazánkban, egészen pontosan tavaly novemberben, de mindig profi bulit csinálnak. A mostani koncert kifejezettem vártam, ugyanis kaptam egy fülest, hogy jó barátom, Lédeczi Zsolt (Symmetry of the Void, Türböwitch, Effrontery, stb.) is színpadra fog lépni egy szám erejéig. A felkérés nem véletlen, ugyanis a főnök Tuomas Saukkonen immáron a Symmetry of the Void managere, ahol Zsolt vokálozik. A buli alapból adrenalinrobbantó volt, de amikor Toumas felkonferálta a Zero Gravity előtt a cimborám és a magyar underground támogatására buzdította a közönséget, akkor ott a bepörgöttség egy nagy adag büszkeséggel is társult. Az Aeon Of Cold és a The Hunt pedig a műsor további katarzisai voltak.
A Mgła mostanában az egyik legtöbbet emlegettet black metal zenekar és talán nem véletlenül. Az utolsó két albumuk valóban az utóbbi évtized legkülönlegesebb, legprofibb és legmeghatározóbb black metal lemezei. Ezzel lehet vitatkozni, de szerintem azzal mindenki egyetért, hogy zeneileg egy top formációról beszélünk. A bőrdzsekis, csuklyás, fólia fejű lengyelek egy szót sem szóltak csak kijöttek és eljátszották, amit el kell. Semmi szarakodás csak a végén egy meghajlás. Én megkaptam a 10 perces black gyönyöröm, a With Hearts Toward None VII-et. Mivel késtek, a buli végéről levágtak egy számot, amiért nagy kár...
Az Insomniumot az egyik legkiválóbb melodic death metal bandának tartom, voltam már több koncertjükön, de valahogy ez a Rockmaratonos megmozdulásuk nem talált be. Lehet az előző zenekarok túlságosan odabasztak és emellett a finnek erőtlennek tűntek? Valószínűleg ez volt a gond, pedig játszottak kedvenceket, mint az Ephemeral és az While We Sleep. Ezek ugye újabb számok, kicsit lájtosabb hangzással. Viszont valahogy ezek mellett a régi Above the Weeping Worldös dalok gyengén szólaltak meg. A Winter’s Gate-ről pedig nehéz lenne játszani… nagy kár.
Sose voltam Mardukos, ne értsetek félre, nincs bajom velük, amit csinálnak azt jól csinálják, de nem az én zeném. Bár a két perces Werewolf a géppuska cinjével eléggé pofon vágott. Najó meg a Panzer Divison nyitás is és a második világháborús lépegetős black prototípus The Blond Beast… Még is csak jó buli volt ez.
Levezetésnek nem is lehetett volna jobb koncertet választani, mint az angol kedvenceimet, a Paradise Lost játékát. A brit gothic/doom formáció öregebb mint én, pedig már én is a harminc felé közelítek. Dalok terén a paletta igen színes egy PL koncerten, ugyanis 15 stúdió albummal rendelkeznek és szeretnek össze vissza játszani, persze a slágeresebb számokat - így azért nehéz félre lőni. A Dracian Times-ra esett az első választás és nem mással nyitottak mint a lemez első számával, az Enchantmenttel, ami rögtön adott a bulinak egy cél egyenest a fesztivál egyik legjobb koncertje felé – ha nem is, de a dobogó felé biztos.
A súlyos melankólia csontig hatolt, de lazítás képen Nick Holmes mindig nyomott valami pikért, cinikus angol humort a számok között. Volt diszkós korszak is az Erased és az Isolate formájában (az előbbit azért ritkábban szokták játszani), majd ezt szét is bombázta a súlyos An Eternity of Lies, illetve a vége fele a No Hope In Sight, melyek a banda death/doom gyökereihez való visszatérésének kiváló képviselői. Medusaról talán a kedvencem, a Blood and Chaos szólt, ami egy rock ’n’ rollosabb és pörgősebb a megszokott lassú gothic cucchoz képest és talán ezért is olyan jó. As I Die alatt eret vágsz, a Faith Divides Us - Death Unites Us alatt sírsz, a The Enemy alatt tombolsz és a Say Just Words alatt sikítasz, mint egy gruppi – válogathatsz a különböző érzelmek közül, főleg a negatívak terén, de valahogy mégis marhára felemelő egy Paradise Lost koncert. Aaron Aedy-n ez látszik is - olyan boldogan penget mindig a jobb oldalon. Ennyi volt kérem a csütörtök!
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF
