Sűrű, egyúttal mozgalmas estének néztünk elébe, ez magyarázhatta az oly korai, délután 4-es kapunyitást.
A Loathet, mint nyitózenekart, fél 5-re írták ki, amikor jómagam még bőven a melóban tüsténkedem, ráadásul túl az Üveghegyen, s zergebaszta hágókon. Esélyem nem volt tehát elérni a program első felét. Hova máshova kapjon az ember segítő jobbért ilyenkor, mint egy pajtáshoz? Gerő András “Hekky”, a The Tumor Called Marla egyik frontembere spurizott a helyszínre, egyben az én kisegítésemre, rögvest amint hívtam. Az első két fellépőről emígyen társíróm számol be Nektek.
Loathe
Hajszálpontosan délután 4 óra 35 perckor megkezdte az estét a brit Loathe, akik a Ghost In The Shell soundtrackjéből ismert intróval csábították a korábban érkező közönséget az akkor még perzselő hőségbe. Cimborámmal kimerészkedtünk a hangosítópult elé a teljes audiovizuáis élményhez, de vegyes érzelmekkel távoztunk a 40 perces műsor után. A zenekar teljes hacukákban lépett a tűző napra játszani ami látszólag nem nagyon zavarta őket, bár a zenekar összképet számomra teljesen elrontotta a szélsőséges öltözködés. Jobbról balra így nézett ki a front: Utcai nagypapa-ruha, félmezkó, rikító színes hippi ing – jobb szélen a gitároson pedig valami teljesen indokolatlan csillogós mirha. Ahogyan ettől szép lassan elkezdtem elvonatkoztatni, egy egész korrekt – bár néhol elég instabil - alter-metál produkciót kaptunk. A liverpooli ötös kísérleti elemekkel tarkított metalcore zenéje érdekes és néhol fordulatos elemei nekem főleg a Northlane-t, a tiszta énekes részek a Deftones legutóbbi albumának feelingjét idézték fel picit, de a végére már eléggé lelankadt a figyelmem. A bandát egyébként jelölték a Metal Hammer Golden Gods Awardson a legjobb brit feltörekvő zenekar címre – bár hogy ezt a jövőben meg is kapják, még sok víznek kell lefolynia a Temzén.
Rolo Tomassi
Erre a zenekarra kiemelten kíváncsi voltam, hiszen a napokban elég sokat pörgött a Spotify playlistemben. A sheffieldi zenekar rettenetesen széles műfaji spektrumon ugrál és köti össze az egyes jegyeiket a post/space/math rockon és a screamon át a shoegaze-ig – mindezt a lehető legízlésesebben teszi, melyben erős szerepet játszik Eva Spence énekesnő különböző vokál-technikáinak felsorakoztatása, bár a tiszta részeket bizonytalannak – valamint úgy ánblokk az egyébként remek frontember hangját élőben kicsit karaktertelennek találtam. Mint minden zenének, ennek is megvan a helye és ideje, de egy While She Sleeps és egy Architects előtti „hangulatépítőnek” indokolatlannak tartottam. A zenei részében nem találtam sok kifogásolni valót, az unott színpadképet viszont szintén a tűző napnak tudom egyedül betudni – egy efféle mélyebb, teátrálisabb hangvételű előadást, efféle pszichedelikus utazást szívesebben éltem volna át egy sötét klubban, a megfelelő látványelemeivel – de ez persze nem a zenekar számlájára írandó, úgy érzem minden tőlük telhetőt megtettek az ügy érdekében. Ha mindezt leszámítjuk, egy innovatív és izgalmas produkciónak lehettünk szem- és fültanúi.
A Rolo Tomassi már befejezte post-space-math rockját, mikor szélviharként átvágtáztam a kapukon. Hálámmal végigüldöztem Hekkyt a Parkon, majd megdobtam Őt egy sörrel. Belecsaptunk a levegőbe, jöhet a harmadik zenekar!
A sheffieldi While She Sleeps “Budapest, how are you fuckin’ feelin’?” tudakozódással a hogylétünk felől vette át a deszkákat. Amolyan pöcc-röff indítással választották ketté a hangospult végéig nyúló tumultust, egyből az első tíz másodpercben. Alig álltak neki a reszelésnek, máris megtörtént középen az összecsapás az este 7 órai napfényben. A zenekar viszonozta az energiát, hajlongva zúzták körbe a színpadot a You are We nótával. “Get the fuck up!” harsogták bele az Anti-Social riffjeibe, és az egész Park úgy ugrált, hogy beleremegett a Föld. A negyedik dal előtt mennydörgött egy “We need a motherfuckin’ circle, do the pit!” utasítás, mire a tömeg örvényleni kezdett körbe fékezhetetlenül, anélkül, hogy egyáltalán megszólalt volna még akár egyetlen taktus a Civil Isolation-ből. Miféle gladiátor rajongótábora van ezeknek, most komolyan?! Értem én, hogy metalcore, meg minden, de zenei aláfestés nélkül is szétszedik a placcot. Egyértelműen működik a kémia a két fél részéről oda-vissza.
Fontos megjegyezni, hogy Loz Taylor énekes személyes okokra hivatkozva, nem tudta vállalni az európai túra utolsó néhány állomását, helyére az aranytorkú Scott Kennedy, a Bleed From Within frontembere ugrott be. Amellett, hogy kaptunk némi egzotikus skót akcentust, Scott kiválóan teljesít a poszton, együtt robban a formáció többi tagjával. Mat Welsh gitárossal egyszerűen pompásan hozták a vokálokat, valamint az energiaszintet egyaránt. A higgadtan kezdődő Four Walls alatt a nézőtéren aki csak tudott, valakit a nyakába kapott zengve harsogni a dalszöveg első sorait, azután kisvártatva ez a sláger is mészárlásba torkollott. Egy cipő repült az égbe, egészen az amúgy nem kicsi színpad tetején túl a magasba, söröspoharak követték. A Silence Speaks kimenetele süvítő gitárszóló lett, míg a Hurricane dalé csoportos szörfözés. Aki kimaradt ebből a buliból, annak erősen javaslom a While She Sleeps megtekintését a következő alkalommal, mert szimplán lehengerlőek.
Csöndben állt a színpad az intróra várva, az áradó füst betöltötte a terét, közben alkonyodott. A pattanásig feszült pillanatban megszólalt az intró, Sam Carter üvöltése vágott bele, melyre jött a nagyérdemű őrjöngő válasza. A dobemelvény a megszokottnál hosszabban elnyúlva, amolyan erkélyt formázva terült el, lámpák húzódtak végig rajta, körülötte fényoszlopok. Csettintettem egyet elismerően, a látványvilágra biztosan nem lesz panaszunk. A Death is Not Defeat nyitány perzselően zúdult ránk, meggyőzve róla, hogy a vehemencia sem maradt Brightonban. A második szám, a Modern Misery lehetőséget adott tovább csodálni a panorámát, a hidegfehér fények gyakran változtatták sziluetté az Architects erősen vonagló tagjait. A “Spin this fuckin’ shit around!” felszólítás ébresztett fel a csodálatból, szemeimet a sokaságra irányítottam, két láb nyúlt ki a magasba, a kavargó zsúfoltság fölé. A Holy Hellt Sam a jó barátaiknak, a Rolo Tomassinak dedikálta szeretettel, ami alatt annyira gyorsan, szaggatottan villogtak a fent említett fehér lámpák, hogy kinézett egy epilepsziás roham részemről, ezt a feszültséget oldotta fel mesterien a dalt záró meghitt hegedű. Hatás az van, én pedig szeretem a hatásvadászatot.
A Royal Beggarst meghallván, Nőm mellettem savanyú szájhúzást nyomott, miszerint nincs elájulva a legutóbbi albumtól, ugyanis az “buzis!”. Minő boldogság, hogy elhozhattam Őt magammal, tudván, hogy az est jelentős részét a friss szerzemények fogják kitenni. Bezzeg a Naysayer folyamán, még vígan táncikált... Dehát Neki mindent elnézek, nah! Bizony, az újabb művek jöttek többségben: Mortal After All, Hereafter, A Wasted Hymn szerepeltek a folytatásban. Kapott némi teret a régebbi is, a Gravedigger vizuálja, tükrözött élőképekből állt a kivetítőn. Bámulatosan megkomponált profizmus jellemezte a teljes előadást, az utolsó mozzanatig. Akár mondhatnánk, hogy egy túlszerkesztett, gépies showműsor tanúi voltunk, hiszen másképpen lehetetlen lehozni egy ilyen elsőrangú koncertet, mégsem lengte át ez az érzet - csupán a kemény munka, odaadás. De az kibaszottul. Sam hangja, és technikája, színpadi jelenléte kritikán felüli. Egyszerre erős, érzelmes, pokoli, mégis őszinte. Mintha össze lenne kötve a társaival, egy svájci óra pontosságával rezegnek együtt. Az végéhez közeledvén Sam meghatottságtól átitatva megállt. Megköszönte nekünk, hogy miattunk még mindig itt lehetnek, ahol. Elmondta, hogy azokban az időkben, mikor úgy jöttek hozzánk fellépni, hogy csupán 300 ember volt jelen, Ő akkor is többezreknek érezte, mert olyan volt a közönség, és mindig várják, hogy visszatérjenek Budapestre. Tisztelettel megemlékezett Tom Searle-ról, aki 2016-ban elhunyt. Befejezésül egyenként bemutatta a zenészpartnereit, olyanformán, hogy mindegyikükről ejtett néhány kedves szót, miért fontosak neki, mit hoznak az életébe. Nem vagyok egy elérzékenyülős típus, ennek ellenére elkapott a pillanat.
Sok év telt el például a 2008-as koncert (A38) óta, és sok van még hátra. Fognak jönni, mert szeretnek idelátogatni, mi pedig szeretjük, ha itt vannak.
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF.
