El sem tudom képzelni, mi játszódhat le Page Hamilton fejében, amikor kilép a közönsége elé egy olyan helyen, mint a budapesti Dürer 041-es terme. Ha onnan nézzük, hogy az ókori Rómában a születéstől számított élettartam 20 és 30 év között volt várható, nos, ebben az olvasatban hálát rebeghet az égieknek. Hiszen itt most a zenekara fennállásának 30. évfordulójára emlékeztünk. De ez itt már nem az ókor. Ha megbetegszel, beslattyogsz egy kurva patikába, és már zúdul is a halleluja. És míg az ókorban képtelenség lett volna villanygitárral befutni, manapság ez a New York-i csávó a maga szarkasztikus humorával, és egyedi gitárhangzásával egykoron stadionokat szórakoztatott.
Persze a Helmetben nincs meg egy Metallica jellegű potenciál, ez nyilvánvaló. Mégis nehéz lehet nézni, ahogy pályatársaid elhaladnak melletted az úton, csecse turnébuszuk ablakából integetve, ráksalátát és drága pezsgőt majszolva. De más nyomora (ami egyáltalán nem is annyira biztos), az olyan rajongóknak, akiket a hideg ráz az arénák és stadionok személytelen és üres hangulatától, kifejezetten főnyeremény, hogy a Helmet visszaszorult a true underground küszöbére. Persze egy fesztiválon még a késő délutáni idősávban simán odaszólítanak tömegeket, de headlinerként ez a szint.
És ha mindez nem lenne elég, Hamilton még azt a szívességet is megteszi nekünk, hogy évről-évre visszatér egy újabb turnéval, sőt, Budapesthez kifejezetten kötődik. A múltunk miatt. Kodály miatt. A csodás városunk miatt. A közönség miatt. New Yorkból nézve Budapest maga a késői reneszánsz, Hamilton pedig az a fajta reneszánsz ember, aki szívesen veszik el a részletekben. Részletekből pedig bőséggel akad hányatott sorsú múltunk okán, és a jelenre sem lehet panaszunk...
Bármennyire is gondolom azt, hogy a Meantime sokkal többre hivatott, és hiába dobom el az agyam sokadszorra is, ha meghallom a Driving Nowhere kezdő riffjét, a 041-es termet hiába feszíti szét az az áradó energia, csak nem jut más az eszembe mint az, hogy itt most százaknak, ezreknek kéne szétszedniük egymást a küzdőtéren. Lehet szomorúbb vagyok, mint maga Hamilton? Lehet ez az egész csak engem borít így ki?
Azt már megszoktuk, hiszen gyakran kapunk belőle, hogy a Helmet mindig kimaxolja a fellépéseit, de ez a 30 nótás dalcsokor akkor is szép teljesítmény, ha az ember fiatalokkal veszi körbe magát. Ettől még Kyle Stevenson dobos 13 éve adja alá az alapokat, Dan Beeman gitáros 11 éve társa a riffelésben, és Dave Case basszer is 9 éve nyomja a bandában. Ennyi időt általában meg sem ér egy banda, nemhogy ezt kéne friss felállásnak nevezni, de jelen esetben mégis ez a szitu. Én már nem is emlékszem a régi tagokra, pedig nem ma volt az, amikor 1995-ben egyedül, egy azelőtt sosem látott városban ültem a kocsimban, miközben a hatalmas fényreklámon a Primus/Helmet felírat alatt hatalmas betűk hirdették, hogy ez a buli bizony sold out. Már azon voltam, hogy dolgavégezetlenül visszavezetek 350 mérföldet, amikor megláttam Hamiltont. Kiszálltam, összeszedtem a bátorságom, elmondtam neki a szitut, és tádámmmm, már bent őrjöngtem 15.000 floridai közt, a Hamiltontól ajándékba kapott Helmet pólómban, ami azóta megvan. Ez azért elég emlékezetes, de valahogy mégiscsak Page az, aki ezt összehozta, üzemelteti, életben tartja.
Ja igen! 30 dal. Ahogy ígérték, kaptunk innen is, onnan is. Volt dal, amit nemhogy élőben, sohasem hallottam még. Ettől még ugyanazt éreztem, mint a Wilma's Rainbownál: hogy ez a riffelés zseniális! Nagyon fasza volt megint a So Long, az Ironhead, az FBLA, a Milquetoast, szóval mindaz, ami mindig jó. De ezenfelül az egész program úgy szaladt el, hogy fel sem tűnt, valójában kerek két órát nyomták. Kevés zenekar képes ennyi ideig fenntartani a töretlen érdeklődést, valahogy a Sisaknak minden alkalommal sikerült. A Meantime tökéletes befejezés volt, és el sem tudom képzelni, hogy ha most ennyien mentünk el megemlékezni a Helmet 30 éves fennállásáról, mi lesz, ha legközelebb csak úgy, minden cécó nélkül beállítanak, hogy most csak nyomunk egy bulit, minden alcím nélkül. Nekem Page Hamilton rocksztárnak számít. Minden, amit letett az asztalra, megállja a helyét. Amikor cicanadrágba bújt flitteres szőke srácok nyavajogtak az MTV-n, ez a csávó megírta az Unsungot. Igazi lázadó! Isten Éltesse a Helmetet, a sors pedig bánjon jól ezzel az emberrel! Mert megérdemli, mint ahogyan a kiváló zenészei is.
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF. Még több kép ITT.
