Szombaton nem az egymást fedő koncertkezdések okozták a legnagyobb gondot, hanem az időjárás. Az előrejelzés nem ígért semmi jót és sajnos ez úttal igaznak is bizonyult amit ígértek, a fesztiválozók szempontjából a lehető legrosszabb történt. Kora délutántól egészen estig kis szünetekkel, de folyamatosan esett.
De mielőtt elromlott volna az idő a szokásos Gutalax koncertnek örülhetett a közönség. Megszoktam, hogy a Gutalax fellépése mindig szabályos népünnepély a fesztiválon, de idén már annyian voltak kíváncsiak rájuk és olyan hangulat uralkodott a nézőtéren, hogy ez már nem ünnep volt hanem igazi karnevál! Amikor először láttam őket szinte csak maroknyi elszánt rajongónak zenéltek, mostanra viszont hatalmas tömeg várta a Csehország kedvenc goregrind csapatát, ennyi ember még sosem volt Gutalax koncerten. Miközben sorra jöttek a zenekar kötelező táncdalslágerei, a nézőtéren a hangulat leírhatatlan volt, a szokásos wc keféken, pumpákon és a szokásos wc papír tekercseken túl koncert közben repkedtek a színes lufik, labdák, banánok, zsiráfok, matracok, úszógumik, minden! De a zenekar is készült és idén felülmúlták önmagukat. A színpadképként szolgáló Toi-Toi kabinok közül egyet a közönség is megkapott és kezdetét vette a Toi Toi crowdsurfing! Már csak ezért az egy koncertért megérte korán bemenni a fesztiválra.
Több mint húsz év szünet után az Exumer visszatért a színpadra és a 2012-es album megjelenése óta az Exumer él és virul. A ’80-as évek közepén berobbant thrash hullám második-harmadik vonalába szorult zenekar már nem sokat tudott hozzátenni a műfajhoz a nagyok mellett, nem tudtak felkapaszkodni a teuton élvonalba. Most értettem meg igazából miért. Akárcsak a lemezeik a fellépésük is korrekt volt, kicsit sarkos germán thrash, újdonságot vagy nagyobb izgalmat nem okozó dalokkal. Bár mindegyikben van egy emlékezetes refrén, riff vagy dallam valahogy mégsem lesz maradandó élmény egyik sem. De kétségtelen, hogy becsületesen összeállított és eljátszott szórakoztató koncert volt-elsősorban old school thrashereknek.
A Demolition Hammer is több mint húsz év szünet után alakult újjá, a kultstátusnak örvendő zenekar 2016-os visszatérő koncertjére 3 perc alatt elfogytak a jegyek és most megtapasztalhattuk miért. A minden várakozásomat felülmúlva zenéltek, még a pocsék időt is feledtetni tudták. Jó volt látni, hogy a thrash veteránok a hosszú szünet után mennyire élvezik a színpadon tartózkodást, az egész banda olyan pozitív érzést sugárzott és annyira lelkesen nyomták, hogy nem csak az idősebb generáció tagjai és az elkötelezett rajongók mozdultak meg rájuk. A döbbenetes erő és a villámsebességű riffek pont megfeleltek arra, hogy leszakítsák a fejünket. Az előadásuk minősége szempontjából pontosan azt kaptam amit vártam: csak tiszta dübörgő energia, brutalitás és sebesség. Skull Fracturing Nightmare, .44 Caliber Brain Surgery, Neanderthal ezekkel sikerült olyan setlistet összeállítaniuk amely magában foglalja a két első album minden klasszikus számát, mert nyugodtan nevezhetjük klasszikusnak az elhangzott számokat. Kétségtelenül a fesztivál egyik legélvezetesebb thrash-fellépése volt.
A prog hős Animals As Leaders visszatért a Brutal Assaultra és egy olyan koncertet adtak amely alatt körülbelül 50 percre elvonták a közönség figyelmét az eddig rájuk zúduló extrém zenékről, hogy bepillantást nyújtsanak az általuk kínált varázslatba. A Meshuggahhoz hasonló témák megmutatták a zenekar súlyosabb oldalát, amelyről úgy tűnt, hogy a közönség jobban élvezi, mint a nagyon technikás dolgokat, de a bonyolult dallamokra és riffekre is vevő, amit Javier Reyes illusztrált a színpad másik oldalán, ahol harcolt a gitárszólók barátságos háborújában. Tosin Abasi és Javier Reyes hangzásmélysége lenyűgöző, mert hiányzik a basszusgitár, pontosabban nem is hiányzik, mert helyenként így is sokkal fülbemászóbb és dinamikusabb számaik vannak, mint a hagyományos felállású zenekaroké. Matt Garstka dobos játéka részletes, pontos és hibátlan volt, biztos alapot adott a nagyon összetett ritmusokkal, A zenéjük a progresszív metal alapjára épül, miközben beépíti a jazz és a kortárs kísérleti zene elemeit. Az Animals as Leaders ugyanolyan jól interpretálta zenéjét a színpadon, mintha a stúdióban lenne; mivel zenéjük rendkívül összetett és kifinomult ez nem könnyű, de a trió zenészei tökéletesen harmóniában volt egymással. A szett az Arithmophobia-val kezdődött, amely a zenekar legutolsó lemezének nyitó száma és ez volt az a szikra ami beindította a varázslatot. A Wave of Babies és a Tempting is rendkívül pozitív fogadtatásra talált a közönség részéről, majd Tosin Abasi tudatta velünk, hogy ez a turné a zenekar a 10 éves évfordulóját ünnepli az első lemezük megjelenésének és nagyon örülnek, hogy ismét itt lehetnek. Mindössze nyolc számot játszottak, de itt a minőség számított nem a mennyiség. Mindent összevetve, a koncert lenyűgöző volt és határozottan ez az a zenekar, amelyet legalább egyszer látnia kell az életében annak, aki szereti az instrumentális progresszív zenét!
A Combichristtal való legutóbbi találkozásunk óta Eric 13 kivételével Andy LaPlegua mellett ismét változtak a zenészek, én már nem tudom követni a tagságot, de Andy a régi és a Combichrist továbbra is igen jól teljesít élőben. Szerencsére a Brutal Assault közönsége előítéletektől mentes a Hate Like Me dallal az új One Fire albumukról, de hiába az intenzív dal, a közönség nem érezte magát a legjobban, mivel az időjárás kissé elmosta a bulihangulatot, de Andy kitartott, a Never Surrender és a Shut Up & Swallow segítségével azért már megmozgatták az embereket. A Combichrist ismét hozta az agresszívebb industrial/metal vonalat. Nyilván kihívás nekik fellépni egy metalfesztiválon, de LaPlegua most is jól megoldotta, igazi frontemberként folyamatosan mozgásban volt a színpadon és a két új dobos is jó munkát végzett, összehangoltan dolgoztak együtt és persze kellően őrültek. A What The Fuck Is Wrong With You? és a Maggots at the Party sok metalbandát belegyalulna a földbe, mert élőben egy energiabomba a banda, a Combichrist megtette a magáét. Még ha az időjárás miatt nem is volt akkora partyhangulat mint a korábbi fellépéseiken még így is erős hangulatú koncertet adtak.
David Vincent, Flo Mournier és Rune „Blasphemer" Ericsen az extrém metal három veteránja, és itt olyan kaliberű zenészről beszélünk, akik a műfajuk felső ligájában játszanak, ennek megfelelően az elvárásaim is elég magasak voltak a Vltimasszal szemben. De engem nem nyűgözött le, sem az amit láttam, sem az amit hallottam. David Vincent basszusgitár nélkül lépett fel a színpadra és úgy nézett ki, mint egy pisztolyhős egy westernfilben. Az Vltimas ötvözi a három tag korábbi együtteseinek zenéjét, de azért megvan a saját egyedi hangzása. Kétségtelenül jó az Vltimas, de semmi több, sokat ígért de nálam nem váltotta be ezt az ígéretet, elsősorban Vincent itt nyújtott teljesítménye miatt. Míg zenésztársai teljesítményébe nem tudok belekötni-különösen Flo Mounier volt remek, addig David Vincentet látványosan nem érdekelte az egész, ez csak egy olyan meló volt számára, amit minél gyorsabban le kell tudni, éppencsak az óráját nem nézte közben. És ez nálam agyoncsapta az egész koncertet, egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni és átadni magam a koncert élvezetének. Ha már jobban élvezi a countryzenét, akkor nem kell erőltetni a metalt. Közben egy kis időt töltöttem a sátramban is, hogy megpróbáljak többé-kevésbé megszáradni, majd átküzdve magam a sáron elmentem az Obscure sátorba megnézni a Tankardot.
A Tankard zenekar tagja a német Big Fournak és régi motorosok, ráadásul a sör és a thrash kombinációja remekül hangzik. Miközben a Big Teutonic 4 másik három zenekara szintet léptek és ennek köszönhetően a Kreator, Destruction de még a Sodom is egészen más szinten álló profi zenekarok, mint a Tankard, náluk minden maradt a régiben, mintha még mindig a '80-as években járnánk. Megmaradtak kultikus viccbandának ugyanazzal az eléggé egydimenziós zenével és retro hangzással. Még a színpadi előadásuk sem komolyan vehető, nem is értem hogyan férnek be a Big 4-ba, lenne a helyükre jobb zenekar is. Lehet ezt jól is csinálni (ld. Iron Reagan), de a Tankard egész fennállása során nem volt képes kilépni ebből a viccbanda imidzsből. De a közönség vevő rájuk és ők lendületesen vezették elő az olyan örökbecsű klasszikusaikat, mint a The Morning After vagy a Zombie Attack, és ahogyan az várható volt a rajongók megőrültek rájuk, és ez addig nem is fejeződött be, amíg a zenekar le nem állt. Gerre hiperaktív kisgyerekként, önfeledten rohangált a színpadon és olyan dalokat folytattak mint a Chemical Invasion vagy a A Girl Called Cerveza; de a legutolsó albumuk nem kapott túl nagy teret, mindössze egy számot a nyitó One Foot in the Grave-et játszották. Vagyis a nosztalgiafaktorra építették a koncertet maximálisan kiszolgálva a rajongókat a régi kedvencekkel, ami egy fesztiválon nagyjából rendben is van. A Zombie Attack (Empty) Tankardjával zárták a bulit, én pedig csalódottan távoztam.
A fesztivál záró fellépéseként a Carcasst néztem meg, ők még sosem okoztak csalódást, ahogyan most sem. Sebességet váltottuk, és a légkör is azonnal megváltozott. Elképesztő energiával darálták végig az egész műsort, a két gitáros Bill Steer és Tom Draper hangszereikből a legzúzósabb hangokat csalták ki a ritmusszekció dörgő alapjaira, nem mellesleg hibátlanul szóltak. Kiváló koncertet adtak, számomra egyértelműen az este legjobb bulija volt a Carcass hangorkánja, ami pontossága mellett nyerseségét is megőrizte. Szerencsére a Carcass egy olyan zenekar, amelynek nincs problémája az albumuk reprodukálásával a színpadon ráadásul olyan telt és hibátlan a hangzásuk, hogy élvezet hallgatni! Leginkább a Hearwork lemezük érvényesült a műsorban és ezúttal semmiféle külsőséget nem használtak csak a remekül megtervezett világítást, ami nagyon megdobta a hangulatot és jól illett a zenéhez. De a Carcass kellékek nélkül is lenyűgöző élőben és a setlist így is szépen felépült, és kerek választékot kaptak a rajongók a zenekar katalógusából. Az újonc Tom Draper nekem bizonyított és kiválóan helytállt a gitárosi poszton. Jeff Walker énekhangja jó állapotban volt, ráadásul viccekkel és szellemes átvezetőkkel szórakoztatta a közönséget a számok között, mindezt vidám liverpooli akcentussal és azt is elmondta, hogy hamarosan új lemez várható tőlük. Csak bírjuk kivárni.
Ennyi volt a 24. Brutal Assault fesztivál, idén is fáradtan, de elégedetten utaztam haza. Jövőre biztosan több nagy dobással készülnek majd a szervezők. A jegyértékesítés már elkezdődött, senki ne hagyja az utolsó percre. ha 2020-ban szeretne részt venni a Brutal Assaulton!
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF
