Három, meglehetősen különböző zenekar lépett a deszkákra november 26-án a Barba Negrában és adott egy remek bulit a borongós keddi estén. Futballmeccseken szocializálódott polgárként mindig üdítő tapasztalni, ha egy rendezvényen udvarias, emberi hangon kommunikál a biztonsági szolgálat. „Szia, érezd jól magad!” Így is lehet ezt kérem.

Érkezésemkor csendesen iszogatott a kezdés előtt már a helyszínen tartózkodó 50-60 metalos. A pult felé tartva Pasi Koskinen és az Amorphis szólt az hangszórókból, a finnek már ekkor birtokba vették a hallójáratokat. Soha rosszabb hangolódást!

Elsőként a hazai pályán sokszoros arany, illetve platinalemezes, számomra ismeretlen Stam1na lépett színpadra. Sok hely nem volt a brigádnak, a fő(bb) bandák cucca jelentős mértékben elfoglalta a színpadot, a dobos így a színpad szélére szorult. Sokat nem vacakoltak, azonnal belekezdtek az európai thrash zúzdába. A gyors szögeléseket remek leállásokkal tűzdelték, jó kis bulizós metal zenét toltak. A vokált ketten hozták, nem ódzkodtak az öblösebb hörgéstől sem. Láthatóan a humor, a bulizás nem áll messze tőlük. A magyar közönség kegyeit is bőven keresték, a nóták után elhangzó „köszönöm” mellett Antti ”Hyrde” Hyyrynen gitáros/énekes kifejtette, hogy a magyar étel „ízletes, finom”. Volt metalvilla és „Ördög”, a top beszólása pedig a „magyarok, őrüljetek meg” volt. Ilyen alapos felkészüléssel ritkán találkoztam, abszolút plusz pont jár északi barátainknak, akik a magyarokkal való jó kapcsolatot is kiemelték. Ha jól emlékszem Pekka basszeros volt, aki egyéb szükségletét is kielégítette, nevezetesen papírzsebkendőt kért és kapott a közönség soraiból. Ígéretüket, miszerint a buli után 10 perccel már a merch-nél lesznek, be is tartották. Itt be is szereztem egy logós sörnyitót, Antti pedig kérdésemre elmondta, hogy Finnországban komoly népszerűségnek örvendenek, nem jellemző, hogy ők árulják a cuccaikat, de nincs ezzel bajuk. Nagyon szimpatikus brigádot ismertem meg, kellemes meglepetésként nagyon jó koncertet adtak.
Emlékszem az USA-ban élő nővérem terhessége idején meglehetősen komolyan vette leendő unokahúgom névkeresését. Lelkesen küldte az újabb és újabb ötleteket, egyszer pedig komolyan elgondolkozott a Dália néven. Küldtem is neki egy linket a hírhedt Fekete Dália gyilkosságról (amelyről film is készült) és egy kiváló szösszenetet a The Black Dahlia Murdertől. Hamar kiesett a pixisből Dália…

A függöny eltűntével színpadra is ballagott a jenki ötös, akikkel a dalok és a testek is súlyosabbá váltak a színpadon. Trevor nagy sprintekre már nem lenne képes, de szemüvege mögül továbbra is kíméletlenül szórja vidámnak nem nevezhető sorait.

A banda zenéjét jócskán színesítő szólókat (a kivetítőn nyíl is jelezte ki játszik, nehogy eltévessze a gyanútlan headbanger) a fiatal, a 2016-tól a Dahliával nyomuló Brandon Allis nyomta igen meggyőző fiatal gitárhősként. Brian, a Trevor melletti másik őstag főleg az aprításért felelt.
A program gerincét a Nightbringers lemez dalai adták, a 2017-es lemezről hat del is elhangzott: Widowmaker, Jars, Matriarch, Kings of the Nightworld, illetve a Nightbringers, amely fogósabb témái, mérsékeltebb tempója és király szólója, valamint az As good as dead voltak talán a legerősebb pillanatai a michigani fúknak.

Részemről nem nevezném kifejezetten crossover jellegű bandának őket, de lehet ebben valami, hiszen a közönség soraiban is felbukkantak a „core” arcok , valamint Trevor is nyilatkozta korábban, hogy a Carcass, Morbid Angel, Malevolent Creation és társaik hatása mellett kedveli pl. a Between the Buried and Me-t vagy a The Red Chord-ot is. Metalos gyökerei mellett, némi punkos hozzáállással és hardcore-szerű közösségi érzéssel gondol a bandára. 

Színesítette a bulit a Paddy (vélhetően az egyik roadie) 30. szülinapjára történt közönségénekeltetés is. Paddy bizonyára soha nem gondolta, hogy a 3. ikszet Halász Judit halhatatlan dalocskájára ünnepelheti! Nem lehet elmenni szó nélkül a közönség üvöltésén, illetve a hergelés utáni kórusban történő kutyaugatásán sem. „Megkapó” pillanatok voltak ezek. A Nightbringers nótáin túl megkaptuk még többek között a Miasmát, Warbornt, zárásként pedig a Nocturnal lemez két opuszát, az Everything went blacket és a Deathmask Divine-t.

Niilo Sevänen Insomnium frontember szerint bármilyen évszakban lehet írni Insomnium dalt. Ahogy nyáron, fesztiválon is lehet rájuk zúzni, de ennek a zenének mégiscsak most ősszel/télen van szezonja, a banda szövegei, témái is ezen évszakokhoz kapcsolódnak.
A Heart Like a Grave című albumát bemutató finn csapat soraiban nyáron változás történt, mivel Ville nem tud folyamatosan turnézni az egyetemi előadói munkája miatt. Így a Sonata Arcticából ismert, dalszerzőként, énekesként és persze gitárosként is bevethető Jani Liimatainen lett a banda új tagja.

A szövegekre, illetve versekre nagy hangsúlyt helyező finn négyes/ötös az új lemez Valediction dalával csapott igen tempósan a húrok közé, ezt pedig követte a Neverlast. A melankóliát, doom-os hangulatokat, agressziót sem nélkülöző lemez igen erősre sikerült, nem csoda, hogy nem spóroltak róla a dalokkal, ha jól számoltam hat új szerzemény is elhangzott, láthatóan jó formában és hangulatban játszott a zenekar.

Ekkorra már szűk kétharmad ház volt, a keddi napot és az év végi koncertdömpinget figyelembe véve ez nem rossz létszám szerintem. A nagyon király refrénnel bíró Through the Shadows és a hosszú, kalandozós, katartikus és gyönyörű melódiákkal megspékelt szólóval rendelkező több, mint 9 perces Pale Morning Star alatt éreztem, hogy összeállt a hangzás. Addig valami nekem nagyon nem volt rendben, sem a vokál, sem a gitárok nem voltak elég hangosak, kivehetők. Ezt követően is el-eltűnt néha a művelődésszervezőként, múzeumigazgatóként és fesztiválmenedzserként is dolgozó Niilo hörgése, de a hangszeres és a dallamos ének már teljesen rendben voltak.

A Change of Heart, And Bells They Toll (Bruce Dickinson és Metallica rajongóknak is beszédes címek) után a számomra egyik legfogósabb és legjobb daluk jött, a Mute is my sorrow, majd ezt követte az élet örök értékét, a tragédiák és akadályok leküzdését magasztoló Ephemeral. A 2006-os Above the Weeping World lemez volt a legkorábbi, amelyig leástak, innen kaptuk az In the Groves of Death-t, amely a komorsága ellenére nagyon fogós, már-már táncolható nóta finom szólókkal, felemelő zárással, pozitív kicsengéssel.

Szünet után The Primeval Dark, majd következett az „übersláger” While we sleep a Shadow of a dying sun-ról, amely nagyon finn és nagyon metal, tökéletes nyugis résszel, majd az újra feltörő hörgés és a szóló pedig maga a metal (így érezhette az a lány is, aki a dal elejétől fogva kötelességének érezte, hogy a koncert végéig olyan hangon rikogasson, mintha egyenként tépnék le a lábujjkörmeit-bocs, nem bírtam magamban tartani…).
Markus és Jani gitárosok cowboykalapban prezentáltak egy rövid akusztikus műsort, amely során a Sonata Arctica zseniális Silence lemezéről a Tallulah lírájának kezdő dallamait is nevetve idézték meg.
A banda a Heart Like a Grave-vel zárta a műsort, amely az említett hangzásbeli hiányosságoktól eltekintve nagyon erős és jó hangulatú buli volt!

Fotók: radó Norbert, Photoinvisible. További képek a koncertről ITT.