2017 nyarán volt szerencsém megismerni a Wrekmeister Harmoniest. Az a Robotos koncertjük meg alapjaiban változtatta meg a zenekarhoz való hozzáállásomat. Amik fenn voltak tőlük dalok pörgettem, és be is jöttek eléggé, de élőben megtapasztalni ezt a formabontó zenét más tészta volt. Hegedű, slide gitár, zongora, és mind ez leborítva egy súlyos doom-drone köntössel, miközben egy élő szövet textúráját alkotja minden hang. Ezekért érdemes beleásnia magát az embernek az igazán földalatti zenékbe.
Ebből azért sejthető, hogy a We Love To Look At The Carnage egy olyan lemez, ami bőven a várós kategóriába esett. Nem is kellett csalódnom benne, ennyit előre lelövök. De egy kis lábjegyzetben pár szót megér a zenekar. 11 éve aktívak, és a JR Robinson, Ester Shaw házaspár alkotja a formáció gerincét. A zenéjüket pedig igen nehezen lehet keretek közé szorítani, a doom-sludge-drone-ambient amúgy is igen tág műfajain belül is szerte ágazó amit csinálnak. Viszont jó kiindulási pont, hogy maga a zenekar neve Tarr Béla Werckmeister Harmóniák filmcímén csavart egyet, de a Tarr Béla stílusnak betudható lomha, vontatott sztori kibontás itt is stílusi sajátosság.
Mondjuk maguk az albumok is elég sokfélék (ez a hetedik nagylemezük), de valahogy mindnek meg van a maga "wrekmeisteres" hangulata. A We Love To Look At The Carnage viszont talán az eddigi legkevésbé gitár alapú megközelítése az eddigi dolgaiknak. Az albumot amúgy a Swansnak és a Sonic Youthnak is producerkedő Martin Bisivel, egy erdei házban kialakított stúdióban vették fel, és maguk a szövegek is úgy születtek, hogy a házaspár ott hagyta New Yorkot a télen, és Woodstockba ment egy faházba, hogy ott szülessenek meg a dalszövegek. A felvételen egyébként közreműködött Thor Harris a Swans dobosa, és Jamie Steward a Xiu Xiuból, ami szintén egy fokmérője, hogy nem egy átlagos zenéről van szó.
És hogy milyen lett a végeredmény? Talán ebben a lemezben van a legkevesebb torzított gitár a legutóbbi zenei élményeim közül. Mégis talán a legsúlyosabb és legösszetettebb dolog is egyben. És itt jön a paradoxon cunami: inkább lehetne nevezni kísérleti zenének, kísérleti hangokkal, mégis olyan érzékkel találja telibe azt az archaikus alapvetés érzést, hogy azon gondolkodsz, ezt hogy nem csinálta még eddig senki? Alig van benne torz hang, mégis súlyos nyomasztást rak a hallgatóra. Gyakorlatilag a dob, mint olyan nincs jelen a lemezen, legalábbis klasszikus értelemben vett dob ütemek, váltások, negyedekre osztott dolgok nincsenek, mégis az elejétől a végéig, lüktet, rezonál, vibrál az anyag.
Egyáltalán nem megszokott lemezről van tehát szó. Szövegileg egyébként Marcus Aurelius Elmélkedések könyve adta az alapot (fun fact: a könyv nagy része Aquincumban íródott, hogy még egy magyar szál belefusson a történetbe). Az elég sötét alaphangulat egyébként a maga nemében optimizmust is takar, és állítólag a szellős zenei szerkezetek az inzómniás elzártságot voltak hivatottak zenébe megjeleníteni. Baromi érdekes amúgy hogy milyen atmoszférát tudtak teremteni úgy, hogy az eddigi leglecsupaszítottabb anyagukat csinálták meg.
Külön nem is igazán kielemezni a dalokat róla, az egész lemez betudható egy nagy utazásnak. Talán csak a nyitó Midnight To Six, és a Coyotes Of Central Park ami kicsit könnyedebb, kicsit kellemesebb összképű, persze csak a Wrekmeister Harmonieshoz mérten. A maradék három tétel, a Still Life With Prick Cancer, The Rat Cathcer és az Immolation viszont hosszában is nagyobb lélegzet vételű, és ezeknél a daloknál egy nagyon masszív sötét köd telepedik az egész lemez hangulatára. Nem egy könnyen befogadható, egyszerű dolog amit csinálnak, viszont ez a lemez hallgatásról hallgatásra egyre inkább rám telepszik, és az ilyen zenei élmények miatt érdemes kutakodni kevésbé ismert zenekarok után. Ráadásul Alig egy hónap múlva, április 5-én a Dürer Kertben élőben is el lehet csípni őket, ami szintén egy komoly élménynek ígérkezik.
