Semmi sem igaz és minden lehetséges! Ez az eredetileg a Nothing Is True And Everything is Permitted mondásból átvariált cím körülbelül le is festi a négyes zenéjét: míg az első fél a szövegek mondanivalóját és rendszerint kritikus hangvételét, addig a második szakasz a valóban a szivárvány szinte minden színében pompázó zenét jellemzi kitűnően. Igaz, minden relatív, de a 'Shikari talán még magához képest is egy eklektikus lemezt rakott most le az asztalra, úgy emberesen megmutatták, mi fán terem a... Minden!

Az előző két Enter Shikari nagylemez - szerintem legalábbis - nem lett túlzottan erős. És nem a zenekar mércéjével, hanem úgy általában. Míg a The Mindsweep egyenletes dalokkal operált és semmi kiemelkedőt nem mutatott (lényegében egy tömb, egy massza volt), addig a The Spark három nagyon jó szám kivételével teljesen érdektelen volt - kihangsúlyozom, szerintem. A klipes dalokat persze mindig nagyon jól elkapja a brit négyes, így a friss lemezhez elsőként leszállított The Dreamer's Hotel is perzselt már a nulladik pillanatban, de a kérdés az volt, hogy vajon a többi tétel is hozza-e majd azt a bizonyos szintet, vagy megint úgy lesz minden, mint a szikrás albumon? A teljes anyag meghallgatása után megnyugodtam: itt nincsen indokolatlanul sok andalgós leülés, vagy ha van is, akkor az az összképet szolgálja, nem az ötlettelenség látszatát kelti.

Ahogy néztem a dalok mellé rakott videókban is feltűnt, végül a lemez borítójaként is beiktatott szobrot és a száján mozgó szivárványszínű lüktető valamit, meg az átlósan mozgó csíkokat, villant be a kép, hogy basszus, ez egy nagyon príma körítés a zenéhez! Nem találták fel újra a kereket, sem a spanyolviaszt, igazi egyszerű, de nagyszerű ötlet, de mégis... Nézem és nem tudom levenni róla a szememet! Találkozik benne a régi és az új, a szürke és a színes, a statikusság és a vibráló mozgékonyság, jó elmélázni rajta, egyáltalán mire gondolt a költő (alkotó grafikus), ehhez hasonlók és persze jó érezni, hogy mennyire a szájára lehet adni a képnek a kvartett muzsikáját! Ritka, amikor ennyire el tud ragadni egy borítókép és ennyire hangulatfestő, holott mint tudjuk, ez kellene, hogy a célja legyen ezeknek a frontoknak (bár nem tudom, ma ez, amikor alig vesznek lemezeket, ez mennyire számít). És akkor még nem nagyon foglalkoztam a mögötte rejlő muzsikával...

Aki követi a csapat munkásságát, tisztában van vele: a korábbi évekre jellemző vad riffhalmazokat már nincs értelme várni, a csapat kinőtte az elektro-metalcore kliséket (inkább már eklektikus elektro-pop-rock lehetne a címke). Szerencsére megtalálták a maguk ezerszínű hangját, melyet hol jobban, hol kevésbé fényesen hallatnak a nagyvilággal, mikor melyik albumról van szó. Most szerencsére a jobban sikerült változat került fel a virtuális, vagy fizikai polcára a kíváncsiaknak. Még ha nem is veszi fel a kesztyűt mondjuk az A Flash Flood Of Colourral (személyes kedvencem), akkor is egy jó albumról van szó, jó dalokkal és hangulatos átvezető trekkekkel.

Ami külön jó ebben a lemezben, hogy nem lehet pár szóban összehúzni a lényegét, vagy csak nagyon nehezen. Egyféleképpen lehetne végletesen egyszerűsíteni: sokszínű! És akkor talán korrekt és finom voltam. A hangzás tiszta, príma, természetesen bika, lendületes is, szinte imádkozik egy 5.1-es keverésért, kíváncsi vagyok, vajon meglépik-e. Szerintem megérni, nagyon sok olyan rész van a műsoridőben, ami "térben" még nagyobbat ütne. Minden a helyén van és nem mondom, hogy kitalálni sem lehetett volna jobban, de például a The Great Unknown egyenesen az egyik legjobb nyitódal, amit mostanában hallottam és a levezetésig végig ott van az a hangulat, ami miatt nincs is kedvem eltekerni az adott dalokat. Egyedül a Marionettes dalpárost nem érzem úgy, hogy jól lettek rárakva a lemez ívére, mert az Elegy Of Extinctionnel együtt már igen sok a halkulós, szimfo rész, de ez még nem egy bántóan leültető dolog.

Azért azt szögezzük le: a három kiadott promódal, azaz a már említett Dreamer's Hotel, a The King és a T.I.N.A. (legyen négy, számoljuk ide a nyitó tételt) egyértelműen a legjobb pillanatai az albumnak. Ezt talán senki nem kérdőjelezi meg, aki hallotta már, de nem lőnek el bennük minden puskaport. Lehet, hogy az aránylagos hagyományosságuk az, ami miatt úgy érzem, jobban hatnak. Nem tudom.  De ahogy egyre többet fülelem, egyfajta játékosságot érezni a Nothing Is True... összképében, mintha ők is érezték volna, hogy az előző két albumnál elszaladt valami. Szerencsére megtalálták, ne is engedjék el!

Ha nem is az eddigi legjobb lemeze ez az Enter Shikarinak, azt azért be kell látni, hogy talán a legsokszínűbb és mint olyan, az egyik legtöbb figyelmet igénylő hallgatnivalója lett ez a négyestől. A zenekar úgy futott neki, hogy ez lesz a definitív 'Shikari CD és nem sokon múlt a dolog, a dobogó szerintem lazán megvan! Talán ha kicsit több gyors dal került volna rá a Nothing Is True...-ra, még össze is jöhetett volna az arany, de így sincs semmi okuk szégyenkezni az eredmény miatt. Kíváncsi vagyok, hogy élőben hogy teljesítenek majd az új dalok! Végül is az az igazi pudingpróba...