2016 körül merültem alá az Eldernek igazán. Az azt megelőző stoneres, alap doomos Dead Roots Stirring, annyira nem kapott el, talán csak egy kósza belehallgatást élt meg akkor nálam. Viszont a Lore! Azt kell hogy mondjam, hogy abban a lemezben benne volt minden, ami miatt zenébe bele lehet szeretni. Hosszú, de tökéletes ívben felépített számok, olyan egymásutánban, mintha a tenger hullámain lebegnél. A legutóbbi Reflections of a Floating World egy kicsivel talán gyengébb lett, de még így is az év egyik legkellemesebb lemeze volt számomra.
Aki ért a szó ragozáshoz, az jól sejti, hogy most jön az elszomorító "DE...!". És jön is. Sajnos. A Silver and Gold Sessions EP tavalyról egy kesernyés végig hallgatást, meg körülbelül három neki futást ért meg nálam, és még ezt is soknak éreztem. Amikor az Omensről az Embers kiszellőződött, akkor azért kicsit megnyugodtam, hogy nem valami improvizációs, céltalan, és korlátlan hangszer fétiskedés lesz a további irányvonal. Ez valamennyire be is jött az Omens kapcsán, meg nem is. De amennyire vártam egy Lore szintű dobásra, annyira kellett csalódnom. Bár az Omens így sem lett elkeserítő cucc.
Ahol nekem hibázik a dolog, az egyben lehet, hogy csak a megszokott "a régi számaik voltak az igaziak" üres frázis magaménak vallásán alapszik. Mondjuk az is igaz, hogy ha egy Dead Roots Stirring reboot lett volna ez a lemez akkor az sem tetszene. Szóval elindultak Elderék egy olyan úton, ahol egyre inkább a Pink Floyd tartja a fáklyát, és progresszív rockkal van kikövezve a földje. Az Omens öt tétele közül nekem leginkább csak a Halcyon volt az, ami olyan dal lett, hogy közben bólogattam, és legalább valami megmaradt belőle a fejemben később is. Ez a szám nálam az album kimagasló előadása.
Ugyan csak öt dalról szól a fáma, de azt azért hozzá teszem, hogy egyik dal sincs 10 perc alatt. Ez eddig sem állt messze az Eldertől, mint ahogy a progos megoldások, a megcsavart ütemek, az effekt orgiák, meg az egy dalon belül is változatos megoldások. Így utólag belegondolva viszont ott volt a legjobb számaikban AZ a bizonyos rész, amikor valami riff beledurran az arcodba, és utaztat jó pár ütemen át. Most is vannak hasonló riffek, egytől-egyig mindegyik dalban. Viszont emellett van benne minden más is. Hangnem váltás, ütem forgatás, és egyéb zenész finomságok is. Csak hát, pont hogy ezek a kis flik-flakok olyan mértékben vannak jelen, hogy a reptetős riffeket elnyomják.
Az Elder eddig is a zúzás-leállás-lebegés tetszés szerinti egymásutánban formulával operált, most sincs másként, de ettől olyan élénk színe lett, ami már kicsit vakító. Pedig igyekeztem megszeretni az elejétől. Az se gond, hogy Pink Floyd szeretet van, de az elmúlt két album alapján mindezt közérthetőbben is elő tudták adni. A záró One Light Retreating például szintén nagy kedvenc lenne, egy hangulatos kezdéssel, és egy kellemesen repetatív befejezéssel, de közben jönnek azok a riffek, amikről lerí, hogy az volt a cél, hogy valami eddig még nem hallottat mutassanak. Emiatt pedig igen nehezen értelmezhető amit összehoztak. Ráadásul ez minden számnál elmondható kisebb-nagyobb zavaró tényezőként.
Pedig külön-külön jó témákból épülnek fel a dalok, de valahogy nem illeszkednek olyan jól egybe. Annyiból viszont mindenképp egy jó anyag lett, hogy baromi sok furcsa zenei megoldás, téma, hangulat zsúfolódott bele, emiatt pedig simán elő lehet venni többször is. Az ének viszont kiérdemli a legrosszabb keverés díját. Nick DiSalvo az a fajta énekes, aki azt a pár hangot, ami kell kurva őszintén ki tudja énekelni, de így, hogy igen előre lett tolva a vokál (lehet olyan, hogy 2020-ban egy ének felvételt valaki semmi mix, effekt nélkül száraz jelben rak egy albumra?) még inkább nehezen befogadható lett az összkép. Mondjuk legalább olyan sok ének nincs rajta. Szóval, elég nehéz ügy ez, mert az Elder nagy kedvencem, megmarad feléjük a szeretetem, és valószínűleg előkapom majd ezt a lemezt később, és kap egy második esélyt is, de most annyira nem talált telibe.
