Soulfly. Mindenkinek megvan a véleménye erről a zenekarról. Sokan visszasírják Maxet a Sepulturába. Sokan nem értették, hogy mi is folyik a háttérben. Aztán megszületett a Soulfly album 1998-ban, rá két évvel pedig elsöpörte a világot a nu-metal totálisan, aminek egyik fő zászlóvívője Mr. Cavalera volt. Húsz éves a Soulfy második albuma, a Primitive, amivel megmutatták, hogy nem szabad őket akkor sem alábecsülni, ha törzsi alapokkal kevert groove metalt tolnak, hip-hopos elemekkel beoltva.

Egy ember, akarom mondani zenész életében vannak iszonyatosan nehéz szakaszok. Saját tapasztalatok alapján, (pedig még egy nagy bandánk se volt) egy tagcsere, némi szünet tartása, vagy a zenekar megszűnése eszméletlen szar érzés. Lelkileg mindig megviseli az embert. Sokan szerintem el sem tudjuk képzelni, hogy milyen szeretet kell ahhoz, hogy valaki otthagyja a világ egyik legsikeresebb, ha nem a legsikeresebb metal zenekarát, mikor éppen kezdenek betörni a mainstreambe. Lássuk be, Max a családja miatt képes volt mindent otthagyni, feladni. Persze, ez nézőpont kérdése, de 1997-ben kétlem, hogy Max a legjobb passzban lett volna. A híresztelések szerint ekkor nem is igazán zenélt, azonban mégis érezte, hogy valamit alkotni kellene. A zenekar egy jammelésből szökkent szárba és az volt az alapelképzelés, hogy a tagok állandóan cserélődni fognak, csak Max lesz az állandó, biztos pont. Ezzel is óvni akarta a zenekar lendületét, és azt az elvet őrizni, hogy nem szeretne két egyforma, sablonos lemezt kiadni. A jammelések közepette felkereste Chino Moreno és zenekara a Deftones, hogy ugyan mi lenne, ha összedobnának egy közös dalt? Az Around The Fur lemezen hallható Headup alapriffje már megvolt, amit boldogan a siker kapujában álló zenekarnak adott. (Később a szebb napokat látott Kettőnégy műsorban is elárulta Max, hogy kicsit bánja, hogy odaadta ezt a riffet a zenekarnak). Max elutazott Seattle-be, ahol simán felrántották a dalt és itt született meg a zenekar neve is. A Headup refrénjében hallható, hogy "Soul fly, fly high, soul fly, fly free" Maxnek több sem kellett és összekapcsolta a két szót és meg is volt a zenekar név, amit meglepő módon hozott az emberek tudtára. Éppen Párizsban játszották el a Deftonesszal közösen a dalt, majd ezek után egy interjú során benyögte, hogy az új projektje a Soulfly. Több sem kellett, égni kezdtek a vonalak, ugyanis erről még a kiadó, a Roadrunner sem tudott.... Innentől kezdetét vette Max Cavalera és a Soulfly története, meg is van a kellő alapunk, hogy tovább haladjunk.

Elsőre azt gondolhatnánk, hogy Cavaleranak könnyű dolga volt a második Soulfly lemezzel, de ez nem feltétlen igaz. Nyilván nagy terhet vett le a válláról, hogy az emberek a Soulfly című bemutatkozó anyagot nagyon kajálták, de azért tartani kellett egy szintet, ráadásul az első albumot népszerűsítő turné után a zenekar fele lecserélődött. Igen, az alapkoncepció az volt, hogy a zenészek folyamatosan cserélődnek majd albumról albumra, de azért ezt tudjuk, hogy nem feltétlenül tartható. Ehhez kell egy olyan masszív alap, ami mai szemmel nem biztos, hogy megvan Maxben. Jó eséllyel ezért van Marc Rizzo már tizenhét éve, 2003 óta a zenekarban. De most nem a moston rágódunk, hanem sokkal inkább a 2000-es évek elején. Az eredeti turné gitáros ekkor Logan Mader volt, akit már ismerhettünk a Machine Headből, többek között. Azonban Logan nem maradhatott a zenekarban, mert mondhatni túlzásba vitte egy kicsit a partyt és közben komoly magánéleti gondjai is voltak. Erről Logan is hasonlóképpen nyilatkozik a My Bloody Roots könyvben, ami Max életét mutatja be. Roy Mayorga egy nagyszerű dobos, ezzel mi sem tudunk vitatkozni, de Max és a zenekara útjai másféle mentek, így került a képbe Joe Nunez, aki a Soulfly valaha volt legjobb dobosává nőtte ki magát. Joe egy meghallgatáson keresztül került a képbe, noha eredetileg nem volt szimpatikus Cavaleranak, a zenei példaképei miatt, amit egy videóinterjúban mesélt el mégis behívta az öreg raszta egy meghallgatásra. Joe egy rendkívül technikás, a latin zenét metallal keverő dobos, akinek egyetlen hibája volt. Minden dalban elejtette a dobverőt a meghallgatáson. Ezzel Maxék is poénkodtak, de azért mégis bevált és a zenekar teljes értékű tagja lett. Mikey Doling a Snotból került a zenekarba és megkérdőjelezhető, hogy igazán miért is vették be. Teljesen más stílust képviselt mint Max, de remek kapcsolatokkal rendelkezett. Noha, ez a teljesen más stílus, ezer százalék, hogy a lemez előnyére vált. Nem tudni, hogy mi volt a főmotiváló erő, hogy ő legyen a gitáros a zenekarban. Marcello Dias tudásáról megoszlanak a vélemények - sokak elmondása szerint nem illett a Soulfly képébe.

Ahogy már írtam, Max igyekezett minél szélesebb spektrumon mozogni zeneileg. Ezeket az ízeket érezhettük már a Roots lemezen is, amikor elkezdte az énekest jobban érdekelni a spirituális dolgok. Max elmondása szerint, transzba kerül amikor zenél és így tud ő is, akár a törzsi indiánok kapcsolatba kerülni a szellemekkel. Így érthető, hogy egyre nagyobb szerepet kap az életében a törzsi zene. Ez azóta sem változott és született jó pár Soulfly dal, ami rengeteg különböző kultúra ízeit tartalmazza. A Primitive lemezen még a debütáló anyagnál is több vendégzenész szerepel, noha a Soulfly lemezen is feltűnt például Dino Cazares és Burton C. Bell a Fear Factoryból, Fred Durst és Dj Lethal a Limp Bizkitből, Chino Moreno a Deftonesból, Christian Olde Wolbers a Powerfloból vagy Benji Webbe a Skindredből. Szóval...az előző lemezen is szép számmal voltak vendégek, de most még feljebb pakolta a lécet Max, aminek sokan nem is örültek. A kritikusok nem nézték jó szemmel a sok vendéget. Nem hiába hívja Max is ezt a lemezt "vendéglemeznek". Feltűnik az albumon többek közt Corey Taylor a Slipknot / Stone Sourból, Tom Araya a Slayerből, természetesen Chino itt is ott volt, Grady Avenell a Will Havenből, John Lennon fia, Sean Lennon, akivel nagyon viccesen alakult a megismerkedésük, de erről majd később...  A lemezborító terve Neville Garrcik nevéhez fűződik, aki Bob Marley albumjainak a dizájnjáért is felelős volt több ízben. Természetesen a csávónak fogalma sem volt arról, hogy kicsoda Max, de örömmel dolgozott vele és elkészítette a mára már legendássá vált albumborítót. Azért Neville tagadni se tudná a reggae-s múltját, erre utalnak az albumborító színei is, amik nagyrészt azonosíthatóak Jamaicával.

A Pirimitve-nek a megjelenése után több, mint 226.000 gazdája lett, mintegy másfél év alatt. Azóta az album már több, mint negyvenféle változatban szerezhető be. Újrakiadások, digipackok, vinylek, kazetták, stb. Az album nyitódala mindent meghatároz, mondhatni, hogy egy alapköve az egész lemeznek. A Back To The Primitve egyik különlegessége, hogy ebbe a dalban volt hallható először berimbau, ami egy Brazil népi, egyhúros hangszer. Ezt láthatjuk a klip elején is. Apropó klip! A zenekar a legjobb nótát választotta arra, hogy vizuálisan is megörökítse azt. A zenekar a 2000-es Ozzfesten vett épp részt és Sharon Osbourne sem semmi időpontot adott a zenekarnak. Mivel látta, hogy van bennük spiritusz ezért a kisebb színpad főzenekarának tette meg Maxéket. A jó társaságnak köszönhetően többször is előfordult, hogy Max és a Disturbed frontembere David Draiman közösen tolták a Bleed című dalukat. De visszakanyarodva a kliphez! A képi anyagot ezen a turnén rögzítette a zenekar, és még Ozzyt is sikerült rávenniük, hogy a kamerába mondja azt a büvös szót, hogy PRIMITÍV és ezzel zárul is a klip. Remek húzás, Ozzy hozza a tőle megszokott vonalat, így meg van a slussz poén. A Back To The Primitive számomra a Soulfly legjobb dala. Nunez tamos témájával, ahogy elkezdődik a dal, amire ott van az az őrült hangzású gitár, az valami eszméletlen! És erre rá jön a zakatolós átvezető két groove között. A marha egyszerű, már már primitív téma tökéletesen van felépítve, hogy aztán a refrénben kicsúcsosodjon. Max itt még hozta az igazi Roots-os törzsi torokból jövő énekeket, amiket rettentően imádtunk. A dal vége felé hallható basszus soundtól pedig a mai napig libabőrözik a hátam. Terry Date a lehető legjobb választás volt a lemezhez, mint hangmérnök. De Terry elmondása szerint is imád Max-szel dolgozni, mert pontosan tudja, hogy mit akar és a megjegyzései nem sértőek, hanem sokkal inkább építő jellegűek, így mindig megtalálják a közös nevezőt és elérik, amit akarnak. 

A nyitódal lendületét viszi tovább a Pain című szerzemény is. Chino Moreno szinte elengedhetetlen eleme volt ebben az időszakban egy Soulfly lemeznek, de a Will Havenből ismert Grady Avenell is tiszteletét teszi ebben a dalban. A nu metalos jelzőért lehet, hogy pont ez a dal a felelős. Hiszen Grady őrült mód visít, de Max több ízben is rappel. Amivel amúgy nekünk semmi bajunk, sőt! Adja ez a dal nagyon még akkor is, ha a közel négy perces dal egyetlen egy riffre van felépítve, amit megtör néha egy-egy átvezető rész. Ellenben tényleg marha érdekes, hogy  egyetlen egy riff, hogy tud ennyi ideig érdekes maradni! Talán ebben rejlik Max igazi ereje. Ezeket az egyszerű dolgokat pontosan érzi - érezte, hogy meddig lehetett húzni, meddig tudta fenntartani az emberek figyelmét vele. Külön kiemelendő a dal vége, ami valami poszt-apokaliptikus hangulatot hoz magával, hogy aztán még egy kicsit visszatérjen a már ismert gitárriff. A Bring it vendégek nélkül született és így is valami eszméletlen energia van benne. Ezt a hatást vitte tovább a későbbiekben a Dark Age-re és az Enslavedre, csak sokkal sötétebb módon. A dal érdekessége és amivel biztos, hogy inspirált rengeteg crossover zenekart, köztük biztos vagyok, hogy a Subscribe-ot is a korai idejében az az, hogy az őrült tekerés, a gyors tempós gitárok után hirtelen bevág egy nagyon laza, funky/reggae ellem, hogy aztán hirtelen megint visszatérjen az agresszív rész. Hogy aztán egy laza FUCK OFFal lezárja a dalt. Ez az attitűd jöhet akár az old school HC-punk zenekaroktól is, akik nem féltek tempóváltásokat alkalmazni. Érdekes elegy az egyszer biztos, de még a mai napig megállja a helyét. Külön fontos kiemelni, hogy Max itt még hatalmasat énekel. Játszik a hangjával, hozza a jamaicai jegyeket is, amit egyszerűen imádok!

A negyedik dal már-már legendássá vált. A Jumpdafuckup wah pedálos nyitó témája egyből felkelti az ember figyelmét, amit Nunez dobja még érdekesebbé tesz. Ezt a kis ínycsiklandozást váltja fel egyből a fő riff, ami egyből arra hergel mindenkit, hogy mozgassa a nyakát, vagy egy koncerten elkezdjen jobban mozogni. A kémia eddig működött, szóval miért is változtatna Max a képleten? Kell valami fogós groove, mint anno a Refuse/Resistnél és ezt váltja valami könnyedebb, elszállós témával, hogy aztán később újra darálhasson a dalban. Ebben a szerzeményben a vendégénekes nem más, mint a Slipknot és a Stone Sourból ismert Corey Taylor. A Slipknot éppen ekkor volt befutóban, a siker kapujában álltak a debüt albumukkal, amivel már ekkor is hatalmas tömegeket tudtak megmozgatni. Corey a felkérésre, hogy játszanak közösen egy dalban csak ennyit tudott mondani: Hogy a picsába ne?! Corey ugyanis elmondása szerinte hatalmas Soulfly rajongó volt, így nagy megtiszteltetésnek érezte a felkérést. A dal instrumentális változatát CD-n kapta és érezte, hogy Maxnek teret kell hagyni, így állt neki a dal megírásának. Amikor a stúdiózásra került a sor, Corey szerint sorsszerű volt az egész. Ő megírta a részeit és pontosan ugyanígy gondolta Max is - hogy kinek mit kell tolnia. Ennek köszönhetően az éneksávokat rekord sebességgel, két óra alatt rögzítették. Ezt még egy forma egyes versenyző is megirigyelné, az biztos! Corey villogathatja a mély énekhangját, amit már több Slipknot dalból is megszokhattunk. Az agresszívabb groove-os részt pedig Max viszi a hátán. Ahogy mondtam: a kémia működik továbbra is! A dal végére azonban már mind a ketten belekezdenek az ordibálásba, Corey is kiengedheti a hangját rendesen! Örök klasszikus született ennek a dalnak is a személyében, örülnénk, ha minél többször hallhatnánk élőben is.

A Mulambo elején hallhatjuk azt a kicsi Zyon Cavalerat, akinek a Refuse/Resist alatt hallhattuk a szívhangját és nem mellesleg már több, mint nyolc éve az apja mellett dobol ebben a zenekarban.  Ez a dal a Ratamahatta hangulatát viszi tovább, mondhatjuk, hogy annak a kis testvére, ugyanis bizonyos elemek a dalban, még hasonlítanak is az említett Sepultura dalra. A szólós résszel már előre mutat az öreg, hogy mi várható tőle a jövőben, ugyanis az Unleashben hallhatunk hasonlót a Conquer albumon. E a dal is egyszerű, mint a faék, de az öreg tökéletesen érezte, hogy meddig lehet húzni azt a bizonyos mézesmadzagot. A sok negatív nu-metalos megjegyzés mellett azért jót is írtak az albumról. A New Musical Express magazin például azt írja.

"Max a politika által táplált haragjára támaszkodik, a történelemre. Olyan, mint egy heavy metalba oltott Bob Marley"

Azért, ha Bob Marley-hoz hasonlítják az embert, az nem lehet rossz érzés, illetve nem is kis dolog. A Rolling Stone magazin szerint Max sokkal mélyebbre ásott, mint a Roots-nál, de továbbra is csak négy húrt képes használni a gitáron. Ettől függetlenül azért az albumra szépen érkeztek az erős közepes értékelések, akkor is, ha sok helyen elhangzott az, hogy ez egyszerűen egy primitív anyag lesz. De miért is kellene egy zenének bonyolultnak lennie ahhoz, hogy jó legyen? Ha az határozza meg egy album minőségét, hogy mennyire technikás akkor nagyon-nagyon-NAGYON kevés zenekarnak teremne igazából babér. Sokkal fontosabb az, hogy mennyire tudja megfogni az embert egy-egy nóta. Max ebben pedig ekkor még elég profi volt, ezt be kell látni. Tény, hogy Kisser bácsi is hatalmas gitáros, de Max nélkül a Sepultura sem nőtt volna akkorára, mint amekkora most. Azonban volt, aki nu metalos elemeket is értékelte. A Melody Maker konkrétan azt írta, hogy az év metal albuma (ekkor még nem jelent meg a nemzetközi sikereket arató harmadik albuma a Limp Bizkitnek). Ettől független a Primitive a Billboard lista harminckettedik helyéig csúszott fel, ami egy Napster botrány közepette nem is rossz teljesítmény, azért lássuk be. Főleg, hogy Max és a zenekar mindig is rétegzenét játszott.

A Son Song egy igazán bensőséges dal lett. Az elhunyt fiáról, Danaról már többször írt dalt Max, most azonban az apjához szólnak a sorai és ebben nem kisebb név állt mellé, mint Sean Lennon, John Lennon és Yoko Ono fia. Az ifjabb Lennonnal Max egy repülőút során ismerkedett meg, amikor Ausztráliába tartott egy fesztiválra. Sean elmondta, hogy kevés nyitottabb embert ismer, mint az öreg Cavalera. A repülőút során telefonszámot cseréltek és megállapodtak, hogyha egyszer úgy adódik, akkor szívesen dolgoznak majd együtt. Maxnek nem is kellett több! Ismerjük, hogy Sean is gyerekkorában vesztette el az apját, ahogy Max is. Az ő emléküknek állít emléket ez a dal. Sean egy dolgot kért a felvételek során, amikor elutazik Maxhez, akkor ha megoldható, a törzsfőnöknél és családjánál aludna, mert egyszerűen herótja van a hoteloktól. Max elmondta neki, hogy azért ők nem egy nyugis család... Reggel pörögnek a gyerekek, ami miatt a kutyák elkezdnek ugatni és indul a reggeli banzáj, de ez nem szegte Sean kedvét. Elutazott hát a Cavalera családhoz és zenélni felmentek a kis weekend házba. A dal az egyik legszebb Soulfly szerzemény lett a zenekar történetében. Sean hangja valahogy megbabonáz. Az alapriff ismét marha egyszerű, a dal végére az ordítás-ének kombóból átváltunk egy orgonás részbe, ami visszaidézi számunkra a hatvanas-hetvenes évek hangulatát. Az egész úgy szól, mintha egy rozoga rádión hallgatnánk, de mégis imádnivaló. A levezetésben hallani, ahogy Max élteti Sean kezének a gyümölcsét. A Boom a harmadik olyan dal, amin nincs semmilyen vendég, csak a zenekar. Ebben található egy nagyon ízes keleties szóló, ami alatt egy "prófétához" hasonlóan magyaráz Max. A dal eleje nagyon kemény, basszusgitárra épít, amire jön az a szöveg, ami a piócákról, a lehúzó emberekről szól. Nunez itt is hozza a megszokott Brazíl hatású, törzsi dobokat. Rengeteg perkát hallhatunk a dalban, ami nekem nagyon tetszik. Azért érdemes megjegyezni, hogy ebben az időben, amikor még Rizzo nem volt a zenekar tagja, Maxnek jóval többet kellett gitározni és ötletelnie. Így, hogy most több Soulfly-t hallgatok, az tűnt fel, hogy Marc 2003-as csatlakozásával a zenekar átment egy sokkal vadabb, metalosabb irányba (lásd például Dark Ages, de a Prophecy is már teljesen más tészta már).

A Terrorist egy rendkívül érdekes dal. A Primitive egyik leggyorsabb, ha nem a leggyorsabb dala. Max nem kisebb nevet győzött meg ahhoz, hogy együtt énekeljen vele, mint a Slayer basszusgitáros-frontemberét, Tom Arayát. Ez viszont egy érdekes történet, ugyanis a Slayer és a Sepultura / Max között volt egy ki nem mondott ellentét, feszültség. Annak idején úgy volt, hogy Tomék elviszik Maxéket egy turnéra, de valahogy az utolsó pillanatban mégsem a Sepu lett a thrash titánok útitársa. Ebből kifolyólag Max tett egy olyan nyilatkozatot, hogy félt tőlük Kerry King és a Slayer. Mondani sem kell, hogy ez Kerrynek csak olaj volt a tűzre és finoman szólva is lecsendesítette a szakadt Brazil énekest. Azonban mégis sikerült rendezni a kapcsolatukat, Angliában, ahol véletlen futottak össze. Arayának kétszer is el kellett repülnie Phoenixbe, mert elsőre nem tudták felvenni az összes részét. Max ekkor találta ki, hogy mi lenne akkor, ha beleszőne pár klasszikus Slayer és Sepultura sort a szövegbe... Így került képbe a Criminally Insane és a Sepu Inner Selfjéből pár sor. Tom már az elején nem rajongott az ötletért, de Max kötötte az ebet a karóhoz. Nem volt mit tenni, felénekelte, amit kértek tőle. A dal végén hallható  üdvrivalgás pedig egy Bob Marley koncertből lett kivágva, egészen pontosan abból a koncertből, amit akkor adott az öreg, amikor Zimbabwe visszanyerte a függetlenségét. Még ágyukat is elsütöttek ekkor, képzelhetitek, hogy mekkora buli lehetett! A dal bővelkedik a latin perkás dob témákban, megint csak Nunezt lehet megemlíteni, hogy úgy perget, mint egy állat, utána meg hozza a betonbiztos alapot. Erre a dalra lehet a legjobban ráhúzni a punk attitűd jelzőt. Gyors, kegyetlen, kellemetlen és leterít a lábadról. Olyan, mintha tök egyszerűen gyomron vágnának. 

(16:24-től hallható a Terrorist)

Ezt a dalt mindössze egyszer adták elő közösen, így ez a felvétel és ez a koncert rendkívül különleges volt. A 2001-es angliai Ozzfest előtt egy órával Max szólt Tomnak, hogy fel kellene jönni a színpadra és együtt eljátszanák a dalt. Tom az elején ódzkodott a dologtól, de azért nem egy beszari alak, így természetesen megjelent Max oldalán és eltolták a Terroristet. Araya annyira meg volt illetődve, hogy nincs basszusgitár a nyakában, hogy az egész dalt zsebre dugott kézzel tolta végig. A lemez a The Prophet dallal már a vége felé közeleg, azonban még mindig megvan a lendület, ami elismerésre méltó. Egy autowah gitáros témára rappel Max. Ebben az időben nem kamuzott, hanem vagy ordított teli torokból, vagy pedig rappelt, ami marha szimpatikus húzás volt. Annak ellenére, hogy nem egy rossz dal, nem tűnik ki a lemezen, pláne nem egy Terrorist után. Sokkal érdekesebb azonban a Soulfly II elnevezésű tétel. A népi hangszerek megint előtérbe kerülnek és aki kicsit is ismeri a zenekart az már megszokta, hogy a Soulfly című dalok sorra instumentális szerzemények. Így közeledve az album végéhez ez az egyetlen egy dal, ami valamennyire megtöri a lendületet, ez az, ami segít kicsit kikapcsolni. Igazából, ha itt vége lenne az albumnak, azzal sem lenne semmi gond, de magasra rakták a lécet! Az In Memory Of... egy igazi hiphop dal, amire senki sem számított. Készülhetett volna bármelyik Limp Bizkit albumra is, ott is simán megállná a helyét vagy akár valamelyik gangsta rappernél is. AZ hiphop csoport tagjai erősítik Maxet ezen a vonalon, ami akár egy GTA játék zenéjeként is megállhatná a helyét. Babatunde Rabouin, Deonte Perry és Justus Olbert voltak ebben a bűntársak. Egy rendkívül érdekes tétel, amilyet azóta sem csináltak Maxék. A lemezt záró Flyhigh elsőre olyan, akár a többi dal, azzal a különbséggel, hogy mondhatjuk, hogy a Soulfly II folytatása is lehetne Asha Rabouin közreműködésével. A refrént éneklő hölgy hangja egyszerűen beleégeti a sorokat az agyunkban és mi is neki állunk énekelni, hogy Just let my soul fly free.

A lemez természetesen megjelent Japán kiadásban is, ami tudjuk bónuszokat jelent a rajongók számára. Noha a lemez a maga ötvenkét percével így is elég hosszú, megéri az olyan dalok miatt, mint az Eye For An Eye vagy a Tribe, amiket az 1998-as Roskilde fesztiválon rögzítettek. Ezek mellett még megtalálható a Soulfire című szerzemény és egy remix dal. A Soulflyra manapság sokszor mondunk rosszat, gyakran hangoztatjuk, hogy Max elhízott, nem gitározik és az éneket is kamuzza. Ettől függetlenül az öreg az egyik legjelentősebb ember a metalzene világában. Rengeteg jó zenekart inspirált a munkásságával, egyszerűen megkerülhetetlen. Nem is akarjuk megkerülni, hiszen nagyon sokan szeretjük és akármennyire Rizzora támaszkodik már, azért titkon mindig bízunk benne, hogy valami komolyat lepakol nekünk az asztalra. Manapság az Instagramon csöpögtet videókat egy-egy dalrészlettel, hogy a nappalijukban, hogyan születnek az új szerzemények. Az biztos, hogy ő lesz az az ember, akinek mindig kíváncsi leszünk az új anyagára, még akkor is, ha titkon tudjuk, hogy a dicsfény már rég a múlté. Ettől függetlenül az idén 20 éves Primitive az a lemez, amit feltétlenül meg kell ünnepelni szeptember 26-án. 

Béke,Szeretet, Metal