Már rég nem vita tárgya, hogy halott zenész is adhat e ki új lemezt, inkább az a kérdés, hogy hullagyalázás lesz a vége, vagy valami értékelhető produktum érkezik a síron túlról.

Ha az olyan nyereségvágyból elkövetett fércművekre gondolunk, mint például a Kurt Cobain kultuszba csomagolt Montage of Heck, vagy a halott rapperek szanaszét "ficsöringelt" emlék lemezei, akkor joggal támadhat olyan érzésünk, hogy a zeneipar nyerészei kapzsi vigyorral az arcukon turkálnak a zsebünkben. Hogy az új Static-X album esetében mennyire motiválta a készítőket az anyagi haszonszerzés azt most ne firtassuk, az mindenesetre örvendetes, hogy a Project Regeneration esetében kapunk is valamit a pénzünkért.

A 2009-es Cult of Static után a tagok szétszéledtek és bár Wayne Static még 2012-ben turnézott egyet szólóban Static-X név alatt, a banda tulajdonképpen feloszlott. Static 2014-es halálát követően aztán végleg elúszni látszott a reunion lehetősége, de aztán, ahogy az lenni szokott, megtalálták frontemberünk titkos fiókját, dugig tömve titkos demókkal, félkész dalokkal, riffekkel és énektémákkal, egyszóval csupa olyan jósággal amiből összehozható akár egy (de inkább több) album is. A titkos fiók egyébként annyira nem is volt titkos, Wayne ugyanis egy producer ismerősének szorgalmasan küldözgette a demóit, és mivel a szóban forgó úriember Tony Campos basszerral is baráti kapcsolatot ápolt, így nem nehéz kitalálni, hogy mi lett végül a sorsuk. Tony aztán a saját padlásán is  rábukkant néhány további dalkezdeményre, melyeket ilyen-olyan okból anno kiselejteztek a Start a War lemezről, így már csak szépen a helyükre kellett rakosgatni a kirakós darabjait. Ehhez Campos a Static-X eredeti felállását hívta segítségül, azaz Koichi Fukuda gitárost és Ken Jay dobost, továbbá gondolva az élő koncertekre is, - némiképp ízléstelen módon - Wayne Static zombi verzióját állította a mikrofon mögé a titokzatos Xer0 által megformálva (akiről később kiderült, hogy nem más, mint a Dope-ból lízingelt Edsel Dope).

A lemez munkálatai közben aztán szappanoperába illő módon megjelent a börtönviselt Tripp Eisen ex-gitáros is, aki magának követelte a Wayne-demók jogait, mondván, hogy azokat részben ő szerezte, így volt még némi szájkarate arról, hogy ki, mikor, mennyit és mennyiért, ám végül sikerült megegyezni Eisennel, aki így három dalban kapott társszerzői kreditet.

A fentiek fényében én nagyjából már borítékoltam, hogy a Project Regeneration Vol. 1 azonnal lehúzható a wc-n kockáztatva egy nagyon komoly dugulást, ha esetleg a Vol. 2-t is utána kell küldeni. A kislemezként korábban már elsütött Hollow és az All These Years gyanúsan rendben volt, így tartottam tőle, hogy a maradék vagy valami értékelhetetlen reszelék lesz, vagy pedig Static-X márkanév alatt palackozott Xer0-kóla, de a 90-es évek benzinkutas techno válogatásait megidéző borító sem kecsegtetett túl sok jóval. 

A intro track Regeneration-nel remekül sikerült a srácoknak szónikus formába önteni az artwork vizuális rettenetét, de ahogy a borítón is felsejlik a Wisconsin Death Trip grafikája, úgy az I'm with Stupid-ból átemelt hangfoszlányok is arra engednek következtetni, hogy itt most valamiféle "vissza a gyökerekhez" típusú dologról lesz szó a továbbiakban. A már említett Hollow ebből a szempontból nem is okoz csalódást, klasszikus Static-X féle techno-metált hallhatunk, simán felfért volna a WDT-re is, akárcsak a Terminator Oscillator vagy a My Destruction és persze nem maradhat el a szokásos "otsegozás" sem (Otsego Placebo). A kakukktojás az albumzáró dallamosabb Dead Souls, ahol a Ministry-s Al Jourgensen egészíti ki Wayne énekét. Ezt leszámítva egy brutál úthenger az egész album, ami 39 percnyi Static-X esszenciát kínál és még az olyan megúszós dalok sem lógnak ki igazán, mint az Accelerate amihez Wayne-nek aztán végképp semmi köze sincs. Mivel Tony Campos a demók tekintetében egy igazi aranytelérre bukkant, így nem véletlenül került a cím mellé a Vol. 1 kiegészítés, úgyhogy reménykedjünk, hogy nem sütöttek el minden puskaport a srácok és nem a Vol. 2-re kerülnek majd a kásás egyszálgitáros maradékok.

Nem tudom manapság mennyire számít korszerűnek a Static-X muzsikája, azt mindenesetre állíthatom, ha valaki bukik erre a 90-es éveket idéző industrial-metalra, az bizonyosan kedvét leli ebben a lemezben is. A Static-X kapcsán sokakban elsőként Wayne Static sajátos frizurája, esetleg a papucs és a térdzokni formabontó párosítása sejlik fel először, így hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egy kiváló dalszerzőt is elveszítettünk a személyében, aki nem csak a hajlakkgyártóknak hiányzik. Zárásként, hogy egyszerre legyek kissé morbid, de ugyanakkor stílszerű: ezért a lemezért jár a négy koponya.