Bika! Ez az első szó, ami eszembe jutott a Lumberjack Commando új anyagának, a négyszámos Mountains-nek a hallgatása közben. A srácok ráadásul igen gyönyörű köntösbe ágyazták a negyed órányi southern-stoner fémet, azaz mind a külcsín, mind a belbecs egyaránt kalapemelős dolog. De akkor nézzük csak, miért is érdemes felciccenteni a cumót!

Először is: bocsi srácok, hogy ilyen sokára született meg ez az írás! Nem mindig jönnek úgy össze a dolgok az életben, hogy nyugodtan meg tudjak hallgatni egy új anyagot, a rohanás közben pedig nem szeretek frisseket benyomni. A város háttérzajában sokszor még  az ismerős számok témáit sem nagyon tudom kibogozni, ha értitek... De amikor hazaérek és végre kis csend jutna... Na, akkor jön el az igazi hengerlés ideje! Ebben a környezetben lehet megadni a tiszteletet a frissen beérkezett cuccoknak, ekkor indulhat a be az igazi gőzmalom!

A Mountains címe körülbelül le is írja, mire számíthat a hallgató a negyed órányi műsoridőben: minden beborító riffeket, melyek hallgatása közben mintha egy hegy ülne rád. Már most hallatszik a témákon, hogy a trió koncerteken is cafatosra fogja csapni az arcokat ezekkel a nótákkal, a nyakfájás garantált, mondjuk nem mintha ezt a korábbi anyagaik ne segítették volna elő. Mondjuk talán mintha a Mountains kicsit sötétebb tónust kapott volna, mint az elődök... Részemről mindegy is, addig egy szavam nem lehet, amíg a bika hangzással akár falat is lehet rombolni. Ehhez  az adrenalint pedig maguk a számok biztosítják! Ők pedig a következők!

Nézzük a nyitányt: Popsong. A meg a f*szomat pop! Olyan húzós groove keni el az arcunkat, hogy aztán lehet kamillázni! A számban Lumberjackék földi zenekarjainak énekesei, Bognár Máté (Your Last Steps) és Major Mihály (Feretrum) vokáloznak. Groove, némi stoner íz és csordavokál. Gondolhatjátok, mi sül ki ebből!

A Million Faces kicsit magasabb fokozatra kapcsol, persze a megszokott tahó hangnem itt is felüti a fejét - nem beszélve a dal többi részétől valamennyire elütő, a belassulásával több súlyt hozó refrénről. Lehet, hogy nem a legbonyolultabb, legdallamosabb téma, amit valaha hallottatok. De itt, ekkor pontosan ez kell!

A Letters From Hell inkább az ugrálósabb szálat veszi fel, igaz, a refrén, meg a dalközepi súlyozás itt is olyan pofont ad a dobhártyának, hogy csak kapkodom a fejemet. Onnantól meg nincs megállás. A bridge egy szakasza már-már black metalba hajlik. Emberek, mi folyik itt?! Hát, könyörgök! Megb*sz a zene szárazon!

Mintegy audió-cigiként érkezik a fülnek a Pathos záró lassulása. A háromnegyedes alapokon nyugvó, relatív csendes számba persze itt is becsúsznak a finomságok, jut ide is a tenyérrel tompított témákból és stoneres dallamokból, beszívottan elszállós énekből  is gazdagon!  Ideális levezetés, még akkor is, ha éppen akkor kezdene maga alá teríteni a Mountains hangulata, mire szakadékszerűen véget ér az utazás.

Épp ezért az anyag egyetlen és tényleg, szigorúan egyetlen hibája az EP jellegéből adódik. Olyan hamar elrohannak a dalok, hogy kénytelen vagyok újra és újra lerotálni őket. Külön jó pont, hogy mind a négy szám más arcát mutatja a csapatnak, így nem lehet belefáradni, ráadásul a témák, szerkezetek is kellően izgalmasak maradnak mindvégig, még ha elsősorban a nyaktorna és nem éppen a proggerek megszólítása a cél. Ha nem tettétek volna meg, most azonnal repültök a play gombra!