2020 elbaszottságát mi sem teszi kézzelfoghatóbbá, minthogy fél évvel a megjelenés után írok az új Oranssi Pazuzuról. Megmagyarázom: tökéletesen az első 'vid hullám közepében jelent meg a Mestarin Kynsi, és bár láttam hogy sokaknak kapásból betalált a lemez, én elraktam magamnak későbbre. Sőt! Még olyan perverz gondolatom is volt, hogy majd Fekete Zajon meghallgatom mit tudnak, és annak tükrében megyek vagy nem megyek rá az új albumukra. A külföldi bandák érthető módon nem jöttek a fesztiválra, de pont a Fekete Zajon kaptam még egy lapátnyi megerősítést, hogy érdemes meghallgatni ezt a lemezt. Két hónappal később rá is vettem magam.
Hogy miért ilyen későn? Kurvára meguntam a zene hallgatást. A karantén időszakban totálisan megutáltam az egész kispályás zeneipari vergődést, amit az A) feldolgozás, újra kiadás, élő próbás klikkvadász bandák hirdettek a vadkapitalizmus platformjain, B) látszólag a közjavát szolgáló, de végtelenül öncélú, és a közízlést a 90-es évek leggázabb magyar pillanatainál is giccsesebb hashteg:maradjotthon karantén videók uraltak le (szintén lájk, megosztás, kisharang orientált piaci szellemben). Harmadik kategóriának ott van pl az Elder, ami elszomorítóan gyenge lemezt adott ki. A fülhallgatóm meg be is szart így nyár végére, úgyhogy ez volt az a pillanat amikor aztán dupla fuck off-ot mutattam a zenéknek, és lószart se hallgattam.
Na de! Jött az ősz, és rám tört az az érzés, amit idén nem igazán éltem át: itt az idő valami újdonságot hallgatni. Ennyiből meg full telitalálat lett az Oranssi Pazuzu Mestarin Kynsi-je. A finn brigádnak ez már az ötödik albuma, tizenegy év alatt. Azt nem mondhatom, hogy az eddigi cuccaikkal teljesen képben vagyok, viszont kb 2-3 éve egyszer alámerültem a Värähtelijä albumuknak, amit egyébként szerettem is, de hát az egy igen mócsingos falat volt. Ilyen black metal, ambient, tribe furcsaságnak könyveltem el, de az is biztos, hogy egynél többször nem is hallgattam meg. Sok.
És a Mestarin Kynsi vajon nem az? Dehogynem! Kibaszottul megviseli a hallójárataimat a végighallgatása, ami nem meglepő, ha olyan black metalról van szó, ami mellé olyan stílusokat lehet még bebiggyeszteni, mint a kraut rock, a space rock, a tribal, vagy olyan kísérleti elektronika aminek talán még megfelelő taget sem találtak az erre szakosodott ítészek. A szó, ami eszembe jut róla az őrület. De nem a hajnal kettőkor pezsgőt lóbáló vidám önkívület, hanem a klasszik gumiszobás, maga alá hugyozó, saját fejét vérzésig falhoz verő fajta. Nem könnyíti meg a befogadást a blackes ének, a néhol teljesen értelmezhetetlen shred gitár szóló, vagy épp a 70-es évek kísérleti elektronikai megoldások. Néha azt mondanám rá, hogy idegesítő, de az az igazság, hogy érezni rajta, hogy ez ennek lett szánva, itt azt kapod, amit amúgy nem kértél, de megérdemelsz.
Hat tételből áll a Mestarin Kynsi, és azért van benne kapaszkodó, vannak benne dallamok, vannak benne megjegyezhető riffek is, de slágeresnek egyáltalán nem slágeres dologról van szó. A klipes Uusi Teknokratia például egy olyan tétel, amit sokadszorra sem unok meg, köszönhetően a geci fura felfokozott ütemeknek, a bezúzásoknak, meg az agytekerő leállásoknak. A Thyhjiyyden Sakramentti tört matekos ütemei, black atmoszférája és zaj oszlopai már sokkal nehezebben emészthető, de a Kuulen änniä Maan Alta, amiben még gyárias industrial felhang is van, inkább elektro vonalból visz be egy gyomrost.
A kezdő Ilmestys is olyan borulás, amivel 7 perc alatt fel lehet oszlatni egy közepes baráti összejövetelt, köszönhetően a neurotikus szinti meneteknek, és a lesújtásoknak. Na, de ebben még erősebb a záró Taivaan Portti, ami 8 percnyi dara, egy kakofonikus hangoszlop 150 bpmre, már-már inkább nevezném emberkísérletnek, mint egy zeneszámnak. Ha egy kocsmával ki akarnék baszni, és léteznének még zenegépek, amiben ez az album benne van, biztos hogy rááldoznék 200 forintot, hogy 40 percig ezzel az audio monszunnal ideglejek ki mindenkit. Ehhez képest a lájtibb Oikeamielisten Sali fura vonós sampler hajlongásai, majd egy ebből kifejlődő grooveos/blackes agymenése már másképp mászik a bőröd alá.
Bőven kimeríti a mazochizmus fogalmát ezt a lemezt hallgatni, viszont egy dolog jócskán a többségi zene fölé emeli az Oranssi Pazuzut. Mégpedig az, hogy jócskán elhagyják a komfort zónájukat, hogy olyan meredek dolgokat vállalnak be, amit a legtöbb zenekar ön-tökönrúgásnak gondolna. Úgy sűrű, és kibogozhatatlan az egész univerzumuk, hogy közben abszolút primitív témákkal operálnak. Viszont elérték, amit gyakorlatilag a zenék 99.99 százaléka nem: elkezdtem utánaolvasni a lemeznek. Lovecraft, és Orwell 1984-e egyébként itt egyenrangúan kezet fog, és a HP LoveKraftwerk szóviccen gondolkodom ez esetben, de a HP-nek kéne valami blekkes felhang, ami már nem jut eszembe, úgyhogy inkább abba is hagyom. Ha jó gyerek vagy, akkor már úgyis átestél ezen a flessen áprilisban.
