Oké, a dallamokhoz is van olyan érzékük „anyuéknak”, mint az ütemekhez, de már csak az AC/DC párhuzam miatt sem bírtam kihagyni... Ha már itt tartunk, egy normális világban mostanság olyan híreket olvasnánk, hogy Angusék a Thundermothert viszik magukkal a Power Up lemez turnéjára…
A régi vágású, sallangmentes rock n’rollban – ha esetleg az eddigiekből nem derült volna ki – utazó svéd csajoknak ugyanis egyértelműen ott volna a helyük. Feljogosítaná őket erre a sokévi tapasztalatuk a világot jelentő deszkákon, na meg albumaik töretlenül emelkedő színvonala. Az alapítók közül mára egyedül Filippa Nässil gitáros maradt meg, neki viszont a jelek szerint annál nagyobb szerencséje van az aktuális társakkal, mert a Heat Wave-vel ismét sikerült szintet ugrania. Lehet találgatni, mennyiben tudható ez be annak, hogy az anyag igazi csapatmunkában készült, vagy annak, hogy Soren Andersen dalszerző / producer (Glenn Hughes, Mike Tramp, Pretty Maids, Artillery, D-A-D stb.) is bábáskodott a lemezen, a lényeg azonban az, hogy a négy grácia negyedik korongja egyben az eddigi legjobb is tőlük. Mind a nyers, ugyanakkor erőteljes megszólalás, mind dalok tekintetében.
Az indítás, sőt a lemez első öt tétele gyakorlatilag hibátlan. A nyitó Loud and Alive felpörgetett bugijától kezdve a masszívan döngölő Dog from Hell - Back in ’76 - Heat Wave hármason át az Into the Mud Motörhead ihlette gyorsulásáig minden részlet a helyén van. AC/DC / Airbourne (meg aki még szóba jöhet ezen a vonalon) stílusban ugyanilyen erős a megklipesített Driving in Style és az amerikai aréna-rock módra dús vokálokkal feldobott refrénben kicsúcsosodó Free Ourselves is. A hátradőlős, Hammonddal is megfűszerezett Purple Sky pedig fényesen bizonyítja, mennyire nem egysíkú a csapat és hogy egy ilyen, viszonylag behatárolt eszközkészlettel operáló irányzatot is milyen tágan lehet értelmezni.
Voltaképp egyedül a Sleep lírájával nem tudtam megbarátkozni többszöri nekifutásra sem. Ha csak úgy véletlenül meghallaná az ember a rádióban, még azt is mondhatja, végre nem csak a szokásos moslékot öntik a vályúba, amúgy elég közepes darab. Ami az illeti, nem is zárható ki, hogy valóban a tömegmédiában való jelenlétüket próbálják erősíteni vele Filippáék – ehhez is forgattak klipet –, de az effajta kalandozás eleve kétes kimenetelű, és maga a dal is eléggé kilóg az anyagból. Kár ezért a botlásért, de a lejátszót legalább lehet léptetni…
Szerencsére részemről mindössze ennyi bírálat érheti a Thundermothert az idei kiadvány kapcsán, és a kitűnő számok mellett Filippa ízes gitárjátékára, na meg Guernica Mancini énekteljesítményére is fokozottan fel kell hívnom a figyelmet. Utóbbi hölgy egyébként a neve alapján kétségkívül latin gyökerekkel büszkélkedhet, úgyhogy a Mexico nóta egy aranyos kis ajándék lehetett számára.
Nekünk meg egy komoly adrenalin-lökettel kedveskedtek a lányok a Heat Wave képében. Már csak ezért is roppant kíváncsi vagyok, meg tudja-e rázni magát még egyszer a nagy ausztrál példakép a Power Uppal. De már addig is lehet hevesen bólogatni és rongyosra taposni a cipőtalpakat a dögös ütemekre!
