Kentucky hősei, a Black Stone Cherry tagjai egyszerű – és a maguk egyszerűségében abszolút szerethető – déli srácok, akiknél nincs megjátszás. Az ember azt kapja, amit lát. Így aztán jómagam is készséggel elhiszem nekik, ha úgy nyilatkoznak a friss kiadvány beharangozásaként, tizenkilenc év és hét album után azt akarták bizonyítani, hogy még mindig bárkinek szétrúgják a valagát. Tőlük nem is kell elvont művészlelkekre valló fellengzős rizsázást várni. Más kérdés, hogy egy hozzájuk hasonló, sokat megélt csapat az x-edik lemezét éppúgy felvezetheti ilyen vakerral, mint az x+1-ediket.
Hogy „ezúttal feltekertük az erősítőket, a dobok az arcodba másznak és van pár igazán súlyos riff is a tarsolyunkban”? Ennél már végképp kevés elcsépeltebb promó-szöveg létezik, de legalább előrevetítette, hogy a Black to Blues feldolgozás EP-sorozat és a Family Tree után ismét egy súlyosabb anyagra számíthatunk.
A döntő szó mindenesetre a zenéé, és a Black Stone Cherry név továbbra is jelent annyi garanciát, hogy az ember minimum egy esélyt adjon a bandának. A fiúk pedig nem csupán éltek a lehetőséggel, de olyan parádés dalgyűjteményt rittyentettek idén, hogy ihaj!
Közel két évtizednyi muzsikálás után Chris Robertsonéknak igazán nem kell bizonyítaniuk senkinek semmit, megfelelni is valószínűleg csak maguknak igyekeznek már. Ha úgy tartja kedvük, visszaásnak a déli blues gyökereikig (2017-től tavalyig ilyen időszakukat élték), máskor meg visszadurvulnak – ahogy ez alkalommal tették.
Hangsúlyozom azonban, hogy lelkesedésem nem pusztán a riffelősebb megközelítésnek, hanem a kiegyensúlyozott színvonalnak, a remekbe szabott nótáknak szól. Az előző alkalmakkor rendre belefutottam olyan dalokba, amelyeket szívem szerint inkább kiszűrtem volna. Most egyedül a záró Keep On Keepin’ Onra hagy alább egy kicsit a lendület, de hadd legyek elnéző. Egyrészt az azt megelőző hibátlan felhozatal miatt, másrészt mert a dal a szövegében megfogalmazott pozitív, felemelő üzenet miatt fontos a végén.
Ám addig is jönnek sorban a jóféle southern döngölések. Vaskos riffekkel, ízes szólókkal, John Fred Young mániákus dobjátékával és Chris érzelmektől túlcsorduló énekével. Az ízelítőként közzétett, az album elejére pakolt Ringin’ in My Head és Again pontosan a fenti gondolatokra indított: elég, ha a stílusukon belül manőverezgetve hozzák ki magukból a lehető legtöbbet. És ez tényleg csak a kezdet, mert harmadikként érkezik a Push Down and Turn, amely kétségkívül a korong egyik legsúlyosabb darabja – ez, mondhatni, nem is lehetne másként, hiszen Chris a depressziójáról vall benne – emellett a zeneileg legjobban eltalált szerzeményekhez sorolandó, s mint ilyen az egyik kedvencem is lett.
Akadnak persze higgadtabb, elmélkedős, sőt egészen meghitt pillanatok is, a Don’t Bring Me Down pedig éppenséggel a Family Tree-re is felkerülhetett volna. Egy Electric Light Orchestra feldolgozásról van szó, és tökéletesen sikerült a ZZ Top-féle bugira átültetni.
Az előzetes nyilatkozatokra visszatérve: kifejezetten döbbenetes volt arról olvasni, hogy a Jon Lawhon bőgős stúdiójában rögzített idei lemez pont a járványhelyzet miatti kijárási korlátozás bevezetése előtti napokban készült el, és hogy a munkálatok során derült ki, mennyire jövőbelátó dalszövegek születtek ezúttal. Utóbbi nyilván nem volt tudatos, főleg mivel adott esetben évekkel ezelőtt lejegyzett sorokról beszélünk. Természetesen a Ringin’… „People, people, your attention please, I need to tell all y’all about a new disease” soraira célzok elsősorban. Egyéb vonatkozásban, ahogy a „The Human Condition” cím is sugallja, az emberi lét különböző aspektusai adják a témát. Amivel ezekben a vészterhes időkben is lehet azonosulni, amin el lehet gondolkodni, ami kapaszkodót adhat. Leegyszerűsítve (simán megtehetjük, ők sem ragozzák túl): öröm és bánat…
Az már egyéni ízlés kérdése, hogy valakinek a nyers, maximálisan élő hatású megszólalással vagy a hangszerenkénti feljátszás miatt aprólékosabb, modern hangzással jön be jobban a Black Stone Cherry. Ahogy a személyes kedvenc albumokat illetően is megoszlanak a vélemények. A négyes ettől függetlenül maradt, ami volt, és 2020-ban felfrissülve, bombaformában hallhatjuk viszont (ha már látni nem láthatjuk még egy ideig sajnos). Én legalábbis régóta vártam ilyen erős anyagra tőlük.
