Úgy 11-12 évvel ezelőtt, amikor a Jeff Scott Soto vezette W.E.T. megalakult és kijött első, self-titled albumával, ami finoman szólva sem váltotta meg a világot, valószerűtlenül belemászott a lejátszómba és viszonylag sokáig maradt ott. Erre ok, sem indok nem volt, mert abban az időben egészen más, súlyosabb zenék uralták a mindennapjaimat, az lemez maga sem volt egy nagy világmegfejtés, de mégis: maradt. Egy feelgood album egy olyan időszakomban, amikor viszonylag kevés alkalommal éreztem magam ‘feelgood’-nak. Aztán rá pár évre jött a második lemez, ami egy sapka szar lett és el is váltak útjaink a zenekarral. 

Retransmission. Ezzel a címmel verekedték magukat újra előre az arcok a Spotify “Felfedezés/Figyelmedbe ajánlott újdonságok” listámban. A Spotify tud valamit. Az ilyen zenének nem szükséges teret és időt hagyni (bocs), így kipróbálásra a kocsi 6 db hangszóróját használtam, míg a kölykök a hátsó sorban kütyüztek. Liftzene - gondoltam magamban, mire hazaérünk, túl is leszünk rajta. 

Aztán mint tíz+ évvel ezelőtt, elkezdtek a refrének betapadni a fülembe. Big Boys Don’t Cry-jal nyitni ügyesen megtervezett lépés a zenekartól, a második refrént már együtt motyogram Soto úrral az kormány mögött, a képzeletbeli első sorból.

Amúgy természetesen a W.E.T. meg sem kísérelte újra feltalálni a kereket. Semmi újdonság. Csak amit az elmúlt negyven évben hallottunk a Whitesnake-Europe-Bon Jovi (a sor tetszés szerint folytatható) zenekaroktól és működő paneleknek bizonyultak, abból újra építettek egy albumot. Amúgy egy tökre működő és vállalható albumot. 

A dalszövegek, főleg a refrének egyszerűek, mint egy barlangrajz. Legtöbb esetben kimerül abban, hogy “This is the/a …….”, ahol a pontozott vonalra az adott dal címét mondod. A dalok szerkezete sem túl bonyolultak, a gitárszólók echte nyolcvanas évek, de komolyan szerethető kis hülye dalok ezek. Az négyes dal például akkora ordas nagy Whitesnake nyúlás (Here I Go Again), hogy csak szemlesütve merem én is csak hallgatni a szekunder szégyenérzet miatt. Házi feladat: a Coming Home mire “hasonlít”... ? 

A jó pillanatok ellenére a lemez legnagyobb hibája, hogy túl hosszú. Tizenegy dal és 41 percre ezt mondani túlzás, ezzel tisztában vagyok én is, de tényleg így van. Egyszerűen elfárad az album. Egy ülő helyzetben ebből nem lehet tizenegy dalt lepörgetni. 

Vagy az első öt-hat dalt hallgatod meg, vagy a másik felét. Ha kemény vagy, akkor megy egyben is. A második fele amúgy kicsit jobban szaglik az izzadságtól, de szokásos képlet működik mindig: dallamos fülbemászó refrének, klasszik akkordbontásos szólók a nyolcvanas évekből és szerethető (aka. kissé bugyuta) szövegek a rádiós játszás lehetőségének fényében. 

A saját területén (old school hard rock) ez amúgy egy jó lemez (is lehetne), de ha erre is négyest adok, összehasonlítva a Rockstation más lemezkritikáival - hát el leszek küldve a vérbe. Szóval egy jó közepes, nyári autózós lemez - majd ha egyszer lesz nyár, meg majd lehet menni...