Az ausztráliai illetőségű David Lowy egy igazi csodabogár a zenei színtéren. Muzsikusként vagy szerzőként valószínűleg soha a büdös életben nem fogják magasan jegyezni – üzletemberi tevékenységének megítélése nem a mi hatáskörünkbe tartozik –, ám a The Dead Daisies létrehozásával beírta magát a rocktörténelembe. Mert bár a kezdetek óta napnál világosabb, hogy íróasztal mögött megtervezett projektről van szó, amely PowerPoint fájlokban levezetett stratégia szerint működik, a (folyamatosan változó) tagság mégis belopta magát a nagyérdemű szívébe.
Tette ezt elsősorban energikus, jókedvet árasztó, örömzenélés-érzetet sugárzó koncertjeivel. Itthoni fellépéseik közül kettőről számoltunk be, 2018 tavaszán, illetve telén, két alkalommal pedig Bécsben szívtunk magunkba egy-egy jó adagot a hamisítatlan rock n’roll feelingből a bulijukon. Együtt látni a színpadon John Corabit, Doug Aldrichet, Marco Mendozát és Brian Tichyt vagy éppen Deen Castronovót eleve nem semmi ugyebár! Stúdiómunkásságuk már külön kérdés. Az általam messze legtöbbre tartott Make Some Noise albumot sem mondanám teljesen kifogástalannak, a rá következő Burn It Downt viszont ma sem minősítem többnek kellemesen hallgatható, ugyanakkor kényelmes rutinmunkánál. Corabi éneke mindenesetre karaktert adott a csapatnak, így az ő távozásával – vele egy időben Mendoza, az új lemez megjelenése után Castronovo is lelépett – nyilván teljes fazonigazítás vált szükségessé, akárki áll a mikrofon mögé. Márpedig akárki nem állhat, és Lowy ismét ászt húzott, mivel nem más, mint maga a „Rock Hangja”, Glenn Hughes érkezett a megüresedett posztra, a basszusgitáros-szerepkört is átvéve.
Amilyen figyelemfelkeltő volt a változás híre, olyan zavarba ejtő, hiszen Hughes azon csúcskategóriás előadók egyike, akik bármihez nyúlnak, azt a saját képükre formálják, és a nagyközönség is elsősorban velük azonosítja az adott produktumot. Függetlenül attól, milyen (zenekar)név olvasható a borítón. A megújult The Dead Daisiesből persze nem lett sem a Black Country Communion, sem a California Breed folytatása, már csak Aldrich markáns jelenléte miatt sem, aki egyébként egy ízben turnégitárosa is volt az örökifjú mesternek. Viszont az eddigi blues / rock n’roll vonal eltolódott az amerikai irányából az európai felé. Hogy egy szemléletes példát hozzak (bár ezzel most egyszerűsítek is): a Holy Ground által kijelölt irányt nem annyira a Creedence Clearwater Revival vagy a Grand Funk Railroad, mint inkább a Humble Pie határozza meg. Tőlük történetesen a 30 Days in the Hole feldolgozása is helyet kapott az anyagon, akárcsak a tavalyi The Lockdown Session EP-n – Lowyék tehát továbbra is tartják azt a szokásukat, hogy 2015 óta minden kiadványukon legalább egy átirat szerepel –, de itt nem akusztikus változatban.
Az albumot felvezető dalok (Unspoken és Bustle and Flow) nem mutatnak jelentős eltérést a Corabival megszokottaktól. Direkt, lényegre törő, a 70-es években gyökerező rock muzsika, Glenn bácsi énekével magasan az átlagos feletti szintre emelve. A súlyos riffre felhúzott, döngölős My Fate is simán íródhatott a Burn It Down időkben. A basszusszólóval feltuningolt, groove-os Like No Other (Bassline) Mr. Hughes dominanciáját mutatja, az ő önálló munkásságára utal vissza. Ami azt illeti, nem volt nehéz, mondjuk, a Soul Mover korszakba beleképzelnem, Chad Smith dobjátékával.
Személyes kedvencem érdekes módon a nyitó-, illetve a zárótétel lett. A Holy Ground (Shake the Memory) a Doug és Glenn közötti kölcsönhatást példázza nagyszerűen. Refrénje különösen emlékezetes, minden bizonnyal a koncerteken is – bárcsak végre már!.. – tarol majd a dal. A monumentális Far Away a Black Country Communion hasonló felépítésű és hangulatú szerzeményeit idézi, ez egy hétperces zenei utazás. Inkább otthoni hallgatásra ideális, de el tudja az embert varázsolni rendesen.
Deen búcsúajándéka (amellett, hogy a Holy Groundot még ő dobolta fel) a Humble Pie-nótában nyújtott énekteljesítménye. Utódja, mint már köztudott, Alice Cooper, Ted Nugent és Rob Zombie egykori ütőse, a Black Sabbath turnédobosaként is ismert Tommy Clufetos lett, és hát vele sem lesz akármilyen élmény élőben látni-hallani a The Dead Daisiest. A tényleges korszakhatárt ellenben Glenn Hughes belépése jelenti – roppant kíváncsi is vagyok, mi marad műsoron a régebbi számok közül, és hogyan szólalnak majd meg ezek a bulikon –, akivel, ha hihetünk a híreknek, már készül a csapat következő anyaga.
A bevezetőben kifejtett tényezők miatt ma is keresztül lehet nézni a formáción. Komolyságát azonban, főképp a Holy Ground ismeretében, nem lehet vitatni.
