A hazai underground mindig is a szívügyem volt. Nem is kérdés, ha valaki normálisan megfogalmazza a vágyait, hogy szeretné azt, ha szétfikáznánk a friss albumát, azt örömmel megtesszük! Így tett a Heedless Elegance zenekar is, akik a legújabb, Libra című albumukat küldték el nekem.
Cső, a futár vagyok, otthon vagy? Aha, persze! Gyere csak. És ezzel a lendülettel landolt a kocsiban a fővárosi zenekar, a Heedless Elegance második albuma. Nem volt könnyű dolguk a srácoknak, hogy meggyőzzenek, ugyanis iszonyatos Tool mániában vagyok két hete, semmi mást nem tudok hallgatni. Azért lássuk be, hogy a bélből kiszakadó hörgéseknek ez az időszak nem igazán kedvez, ahogy a virga, tappingelős gitárszólóknak sem, de azért nekiestem a riffhegyeknek. Hátha előbb felérek, mint Klein Dávid a hegyre.
Szóval van ez a zenekar, akik a Failure című dalukkal megnyitják a második albumuk első fejezetét, és egyszerűen leszakad a pofám és gondolkodom, hogy ők merre voltak eddig ilyen hangzással? Szerintem ők lehetnének a Lamb Of God eltitkolt, hazai szerelemgyerekei. Egy marha velős nyitóriff, amit egy remek kis pergetés követ, jön az EGY-KÉT-HÁ-NÉGY és a lélegzetvétel. Aztán elkezdi a kedves mikrofon mögött álló úriember kitépni a beleit. Ilyen halál sikolyokat ritkán hallhatunk hazai zenekaroktól. Elsőre nem is gondolnád, hogy a csapat magyar zenekar, annyira magas szinten van ez az anyag. A gyulai No Silence Studiosban készült lemez annyira izmos, annyira tökös soundja van, hogy azt megirigyelhetné bármelyik nagy istállós zenekar is. Eddig jó minden!
A Friends szaggatottabb, majd tekerős riffjei már közelebb állnak a szívemhez és itt abból a belezős sivításból is kevesebb van, noha cserébe kemény hörgést hallunk Konter Samu énekestől. A dal közepén pedig van egy iszonyat jó, hangulatos kiállás, ahol a dobos arc, Csobán Albert csak a cinekkel játszik, amire suttogós, szenvedős szöveg került, hogy aztán egy gyaluló Slipknot riffel fejezzék be a dalt. Na, nem kell rosszra gondolni, nem lopják a srácok a riffeket, csak egyszerűen nekem a maszkos brigád szebb napokat is látott lemezei jutnak eszembe ennél a dalnál. És ugyanez az érzés megy tovább a Splitnél is, ahol ráadásul marhára Iowa-s ízeket érzek a szám sarkában. Csak tényleg az van, hogy ez csak az íz, nem pedig ugyanaz a cucc, amitől az izmok mosolyba rántják a képemet. Az album elején már éreztem, hogy nem lesz ez rossz.
Sőt, mi több! Azóta magamtól is bepakoltam többször a lemezt, pláne az olyan dalok miatt, mint a The Blaze Of Glory, aminek egy kis keleties hangulatot adott a zenekar. Az a tétel a dalban egyszerűen zseniális, és már majdnem az album legjobb dalává varázsolja a negyedik tételt. De az album legjobb része mégsem itt következik be. Nem is az a legjobb rész mikor befejeződik. A hatodik tétel képében olyan dalt kaptam, amire abszolút nem számítottam az első hallgatásnál. És ez a király, amikor meg tudnak lepni, vagy az érzelmeimre hatni valamilyen úton-módon. A majdnem öt perc hosszú Grace egy remek kis bontogatós gitár témára épül, ami aztán szépen kiteljesedik a maga kis delay-es hangulatában. Mikor már hatalmába kerített a melankolikus hangulat, hirtelen jön az a rész, amikor szaggatnak ismét a gitárok, és bevérzik a torok az ordítástól. Imádom, nincs rá jobb szól, és mellé még kapok a képembe egy olyan szólót is, ami totál levett a lábamról.
A végére érve meg kell állapítanom, hogy iszonyatosan pozitívan csalódtam ebben a nyolc dalban. Úgy voltam vele, hogy minden mindegy alapon bevállalom a lemezt, sokat nem veszthetek, max pár óra elmegy szar zene hallgatásával, de baromira az ellenkezője történt. Béke, Szeretet, Metal
